Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázolunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégbõl érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdõvel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek. Ezt éneklem: üdvözöllek, Március! Idõbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fûtünk, de már felöltjük délelõtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövõdmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene. Észreveszem, hogy néhány napja másként ébredek. Ilyesmit gondolok félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét elõtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzete