berno

 A lelkem diktál, ma már ennyire kiengedett, hogy ezeket a rusnyaságokat felszámoltam (a pénteki költözés óta). Az elengedés egy folyamat, melynek egyik lényeges eleme: feladni a veszteségekhez, sérelmekhez, traumákhoz való kötődést, és döntést hozni arról, hogy új irányba indulunk. Ennek viszont az az egyik feltétele, hogy érzelmi beszorultságunk feloldódjon, és a múltba zárt emóciók szabad utat kapjanak a kifejeződés felé, testi átéléssel, hanggal, akár mozgással, elképzelt helyzetek újrajátszásával, és így tovább. A legtöbb embernek – és ez alól saját magamat sem tekintem kivételnek – ez bizony nehéz, és sokszor nem is megy egyedül. Aki viszont egyszer mélyen, a zsigereiben és a szívében megérzi, a fejében pedig tisztán megérti, mekkora szabadsághoz jut az által, hogy megtanul elengedni, annak nem lesz már kérdés, hogy ezt érdemes gyakorolni, rutinná tenni, és kiterjeszteni minél több olyan dologra az életében, amitől korábban félt, vagy amihez kötődött. Az e

 Napok - hétfő - óta csomagulunk. Zörög a kartondoboz és a csomagolós ragasztó idegesítő hangja hatol a lelkemig. Az egyik legrosszabb hang, amit ismerek. Nem vágyott költözés, ráadásul szétszakítottak is lettünk (a csapat nem egyben megy). Tájkép csata közben: a valahova volt legtágasabb, legvilágosabb irodám - szerintem eddig ezt szerettem a legjobban, pedig '99 óta volt néhány: Nem is tudom mit mondjak. Nehéz. Nincs öt éve (és szerintem nem is lesz), hogy átléptem ennek az épületnek a küszöbét. Azóta jogutódlással sorra változtak a munkahelyeim. Mától a negyedik nevet viselem. (és mivel épületet is váltunk, csak a szék és a gép megy velem, meg a lomok - a szépségek nem) Nem a kihívás határozza meg, kik vagyunk és mivé leszünk, hanem az a mód, ahogy szembenézünk a kihívásokkal. ( Richard Bach) (Egyelőre) nem viselem jól a változást (kihívást)... talán attól sem, hogy most több fronton is erőpróba van (csak az van) és egyik fronton sem teljesítek jól. Közben még mocoro

Tegnap fölvettem egy kabátot, ami az egy éve Angliából hazahozott bőröndben hevert egészen mostanáig. És akkor belenyúltam a zsebébe...

Jelentem, át-beköltöztem... 😊 Valahogy nem jön álom a szememre, így lassan kicsúszom az első éjszakából. Ma hárman is szóltak, hogy számoljam még a sarkokat. 😊 Tudja valaki, hogy ez mire jó?! 🤔🙄😉

Amikor félúton az ágyszerelés közben rájöttem, hogy OK, hogy a közepgerenda tartozék, de a rácsot csak nem rendeltem meg, bosszús voltam, hogy megint cipekedni kell... (múltkor a matrac betette a kaput! 😄) Aztán ma megláttam, hogy nem dobozban van és még a táskába is belefér! :) Végre valami jó hír! Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az IKEA célközönsége a(z egyedülálló) nő... 😄😉

Imádom ezt (is) tőle... és alig várom, hogy újra szerencsénk legyen egymáshoz... :) Ezt most azért is osztom meg, mert bár általában sokat hallgatom Őt, de amikor sok a nehézség, akkor különösen... ergo, tiszta sor, hogy most vénásan és hallójáratilag meg minden pitvarba, meg mindenhova be van kötve Josh, ez a drága, fantasztikus ember és hang; mert engem manapság ő emel fel. Szóval, épp meg akartam osztani egy mai hírt, amikor ez a friss felvétel a fülembe jött és egészen mellbevágott a felismerés, hogy a nehézségekből valahogy időnként tényleg valaki vagy valami egyszercsak felemel... és bár közhely, de tényleg le kell mondani erről-arról és a görcsöt elengedni, hogy a dolgok helyükre kerüljenek... nincs egy napja, vagy talán pont tegnap ilyenkor írtam a posztot, amelyben lemondtam arról, hogy szülinapig elintézem, amit akartam... Nos, egyre publikusabb a dolog, kisPöttyösben (berno-lak) mától van meleg víz, a gáztűzhely bemérve és ellenőrizve, egy festő még hiányzik a fürdő

Életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája. Pilinszky János Ez nagyon így van, hisz látjátok, hogy számolgatok és azt is sokan tudják, hogy még mire készülök... Immár publikus, hogy a berno-lak (kicsi-pici) hamarosan megnyit, az egész egy ideges álomtánc egyelőre, de ma nagyokat léptem, pszichésen és fizikálisan is. Köszönöm a drukkolásokat és a hisztik-morgások elviselését főleg az utóbbi időszakban. A héten gazdagabb (próbálom innen nézni :) ) leszek egy hűtővel és mosógéppel és néhány IKEA "léccel" :) , és ha minden igaz, egy igazán marasztaló matraccal. A többire várnom kell még néhány fizetést, hogy rendben lehessek, de valami elindult és a szimbolikus újévre, és a tavaly ilyenkortól számított egy lábraállós-letelepedős év is hamarosan véget ér; aztán arccal előre megyek a jövő felé.

A tegnapi ajándék tőlem - nekem. Még a csokitilalom előtt. Bár ez túrórudi és nem csoki. :) ;) Te hogy értenéd ezt? ;)

Pf, hát eljött ez is, egymást érik a búcsúk és az elköszönések és mind följebb jönnek a könnyek és mind nehezebben akarnak odébbállni. Délután 2 körül indult el a történet, amikor is beugrott Lisa, hogy elköszönjön tőlem, hát épp hogy ki tudtam kisírni bőgés nélkül. Aztán közben megírtam és elkészültem a búcsú levelekkel, na, az sem volt egy egyszerű történet. Háromkor aztán elindult búcsú délutánozni. Egy hatalmas helyre mentünk, ahol belül van mindenféle, jött a meglepi hely, hát ritkán kaptam eddig ilyen jó meglepetést. Vacsora Jamie Olivernél. Áh, de nagyon jó hely! Csak az étlapig jutottam, most jöttem rá, hogy a helyet meg nem fotóztam le nagy megilletődöttségemben. Nagyon guszta és ízletes, finom volt minden. Közben átadtuk az utolsó búcsú ajit, én is kész lettem a szokásos éves fényképalbummal, és most én is kaptam egyet, amolyan ilyenek voltunk - ilyenek lettünk albumot, nagyon cuki képekkel. :)  Utána moziba mentünk, óh, hát nagyon élveztem. Mut

Bár hosszúra nyúlt, de vége az utolsó nanny-féle munkanapnak. Dátumilag is lassan, bár nálatok már nem is ma van. Szinte - teljesen hihetetlen. Ezért is muszáj mutatnom ezt a képet, bár gyereket ritkán mutatok, de mondjuk azt, hogy a járda a lényeg és a felirat. Épp gázrendszer-fejlesztés van az utcában (először úgy volt, hogy ide is ma jönnek szétverni mindent, de hétfőn jönnek - legyen jó másnak is :))) ) és a felirat azt mutatja, hogy ennek a szakasznak hol van vége. Iskolából hazafelé vette ezt észre Matthew és megállt, közölte, hogy itt a vége, nem megy tovább. Nekem is itt van vége(m). :)

2, azaz akarom mondani holnapután. Elmondhatatlanul fura állapotban vagyok, úgy megszoktam, hogy mindig itt vagyok, még látogatni is alig megyek, hogy nullára nem vagyok menetkész, a listáról lekerül három dolog és öt felmegy, szóval nem tudom, hogy leszek kész. :) De mivel a lista szerint cselekszem, ma elköszöntem egy-egy tányér sütivel a szomszédoktól.

Szinte hihetetlen... :)

Egy igazi ajándékkal indult a ma reggel. A kicsi keresztgyerekem, akit újabban már leginkább csak Muci-nak hívok, mert olyan kismucika, megállta a konyha ajtóban (hóna alatt a husky kutyájával) és azt mondta, menjek vele az emeletre. Mindenre gondoltam, mert azt már hallottam, hogy felébredt és valamit ügyködik. Azt mondta, hogy keressek valami újat és rögtön láttam, hogy ma reggelre először beágyazott (úgyahogy megigazította a takaróját - nem olyan egyszerű, mert nagy ágya van nagy takaróval és a két szélén még van a védő is, hogy nehogy leessen), de úgy elájultam ettől, hogy majdnem ríttam. Klinikai eset leszek a végére. Nem piszkáltam emiatt, hogy miért nem csinálja, csak Alex újabban nem felejtette el és őt mindig dicsérgettem és úgy látszik, hogy ez hatott. Amúgy már pokoli fáradt vagyok.

5 nap hátra, a nap, amikor itt kezd az új lány és én csak beszélek és beszélek... és a nap, amikor az eddig megpályázott három állásból az egyik helyről felhívnak, hogy tudnék-e menni beszélgetni pénteken.... nem, sajnos nem tudok... és a nap, amikor este elköszönünk egymástól a kedvenc angol tanárommal, akit nagyon megszerettem a három és fél év alatt, kishíján elsírom magam... *botrány* :)

Ez hétfőre esett, tehát elindult az utolsó munkahét... :)

Ez a mai nap, aminek mindjárt vége is. Délután elmentünk Bromley-ba a mocsótákkal, mert még nem váltották be a summer challenge-os fánkos kuponukat és volt a Disney-boltos utalványuk is (amit a mosóporról szereztem). Szent ég, imádom a Disney boltot, el tudnék ott lakni, olyan cukiságok is vannak ott. Nem is pont vásárolni akarnék, csak úgy nézegetni meg simogatni, meg nézni a mesét a sarokban, stb. :) Egyszercsak J fordult egyet, hogy nézzem csak, vannak már karácsonyi díszek. :) Aztán fordult még egyet, hogy válasszak egyet ajándékba, mert annyiszor és annyira feldiszítettem neki a karácsonyfát és az egész házat, hogy erről a díszről jusson mindig eszembe az az időszak. Nehéz volt a választás, mert nagyon sokféle volt, és több is tetszett és sokáig szorongattam a Mary Poppins-t, de aztán mégis ezt választottam. Mert ez a két egér nagyon hasonlít a mocsótákra, az egyik hogy penget, a másik meg a széles vigyorával és nagy mozdulatával, akkor is, ha az a Minnie, de tökre hasonlít

Ez a tegnap nap volt, az utolsó előtti itteni szombatom. Már nagyon jól állok teendőkkel - energiával kevésbé -, úgyhogy végre sikerült nekiállni és megírni két teljes álláspályázatot. Elkezdődött most már ténylegesen.

A 9-es nap nehéz volt, de nagyon. Még egy sütit is újra kellett sütni, mert kihagytam a vajat (vagyis bent hagytam a mikroban). Szóval az volt a nap, vagyis az esti órák, amikor megvolt a nagy bejelentés, amikor a mocsótáknak elmondtuk, hogy elmegyek, vagyis igazából maguktól is rájöttek. Ah, maga volt a szívfájdalom, azóta is vannak nehezebb fordulatok. A kisebbik mocsóta konkrétan egy az egyben közölte, hogy ha én megyek, ő is jön. Sokféleség elhangzott és igazából mindben igaza volt, minden kérdésben és minden válaszban. Sokáig vigasztalhatatlan volt. :( Rossz érzés, hogy ezt én csináltam vele. :(( Én elég jól bírtam - hellyel-közzel, de aztán jött néhány búcsúaji (elkezdtük jó időben) és volt egy, ami nagyon megmelengetett-ríkatott. Matthew-hoz kapcsolódik. Íme: Ezt a valamit korábban nem láttam, tavaly év elején csinálták az iskolában, bemutatkozó anyagként (all about me - mindent rólam), hogy mi a fontos nekik és mit szeretnek, mik a kedvenc dolgaik, és a szülő é

10, de amúgy a maival együtt 7 munkanap. és ez a kis kedvesség előbújt ma reggelre ott, ahol senki sem gondolná:

Már nem vágyom semmi másra, csak egy kertre, ahol szeptemberi délelőtt fedetlen fővel lehet üldögélni egy diófa alatt. Az ember a végén csak közhelyekre vágyik. A kert közhely; menjünk haza, üljünk le a diófa alatt. Márai Sándor