berno

Már többször volt témám: a pakolás. Mert utálom. És olyan, mintha állandóan pakolnék, hol ki, hol be, hol el. Ennél is jobban utálom vinni, amit bepakoltam, és aztán közben keresni benne valamit, majd vissza, és aztán itthon újra ki, majd el. Nem tudom mikor kezdődött.  Talán az általános iskolai táboroknál? Azoknak csak a pakolós része tetszett. Nemrég mondtam is anyukámnak, hogy vajon hogy kerülhettem én a balatoberényi táborba, amikor már gyerekként is utáltam a strandokat meg a kötelező fürdőzéseket. Később 14 körül a kollégiumi időszakkal? Nehéz volt a táska rohadtul... könyvek, heti ruhák, egy kis kaja. És akkor még nem voltak gurulósok. Csak a jó öreg sporttáskák - utazótáskák. Majd' megszakadtam. Volt, hogy vasárnaponként egy korábbi osztálytársam (fiú) segített és elkísért a kollégiumig, minden alkalommal megállapította, hogy szerinte téglát vagy vasbugyit cipelünk. :) (ő meg pluszba vitte a sajátját is) Ekkor biztosan megutáltam a cipelést - 4 éven át minden

"Lesznek olyan hiányaink, amelyek végigkísérik az életünket, anélkül, hogy betölthetnénk azokat. A tegnapi ölelést, a múltbéli dicséretet, gyöngédséget, az elmúlt évtizedbeli boldogságot és az elmaradt gyerekkori gondoskodást ma már nem kaphatom meg. Persze igyekezhetek rávenni a környezetemet, hogy a hiányaimat töltsék be - de ez előrelátható kudarccal fenyeget. Másfelől megnyithatom magam ennek a napnak a simogatása, együttérzése, öröme és ajándékai felé, miközben hordozom a hiányaimat, de a belőlük fakadó hiányérzetemet nem igyekszem mindenáron tompítani. Ha fölfedezzünk és megelégszünk azzal, amit a mai nap ad, az megelégedetté tehet a hiányaink ellenére is." Pál Feri: A szorongástól az önbecsülésig

Hasznossá téve a ma délelőtti pizsis, tunyulós 'végreitthon' órákat, feltöltöttem a múlt csütörtöki városnézegetős képeket, amelyeket itt találtok: https://plus.google.com/photos/113055242432803558965/albums/5912644790929186433?authkey=CJDxubnO9-SZ5gE Az album is a címszerinti sorrendet követi, megismeritek. A benti képek csak annyira élesek, amennyire lehetséges, mert egyik helyen sem volt bent túl sok fény.

Miután tegnap délután, egy hét után keresztanyámat kiengedték a kórházból, én is HAZAjöttem! :) és a fogadtatás nagyon szép volt, mindhárom kisleányka szép színekben tündököl, mindegyik egyszerre nyílik hosszas várakozás és sok beszélgetés után :)

"Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta." (Woody Allen)

Lehet, hogy múltkor nem jól tettem fel az állatkerti és a cirkuszos képeket, ezért hozom az új linket, hátha most mindenkinél látható lesz már. https://plus.google.com/photos/113055242432803558965/albums/5910579496366697521?authkey=CM6kzK2O--KE5QE https://plus.google.com/photos/113055242432803558965/albums/5910577484681313153?banner=pwa&authkey=CMCTpa3DrMeW4wE

Holnapután este/éjszaka Bernoka és útitársa útrakel (ha addig már több történés nem lesz) ide: http://utazom.com/utastajekoztato/a-varazslatos-krka-nemzeti-park-46701 Képek és beszámoló jövő héten (ahogy még a múlt csütörtökig bp-i képek is akkor jönnek).

"Hiába tanulunk meg beszélni, nem tudjuk kimondani, ami a lelkünket nyomja. Ha nagy nehezen sikerül: a másik nem érti meg." Mikor sikerült kimondanod, ami fájt? Mikor hallgatott meg valaki? Mikor tudtál úgy beszélni, hogy nem panaszkodtál, hanem megosztottad a környezeteddel azt, ami igazán bántott? És mikor figyelt rád valaki úgy, hogy közben nem magára gondolt, hanem minden szeretetével, segítő szándékával feléd fordult? És tudta, hogy segít neked, már azzal is, hogy meghallgat? Ha az ember valakit meghallgat: könnyít rajta. Izraelben van egy panaszfal. A siratófal. Az is elég néha, ha a köveknek elmondhatjuk a bajainkat. Ha elképzeljük, hogy ezek a kövek - mivel egy ősi templom romjai - Isten kövei. Nincs szívszorítóbb látvány, mint amikor valaki a kövekkel beszél. A kövektől kér. A köveknek sírja el a bánatát. Még mindig jobb, mintha egy embernek mondaná, mert mi, mai emberek, érzéketlenebbek vagyunk, mint a kövek. A fal legalább nem szól bele. Hallgat. S ki tudja?