Most jött velem szembe ez a cikk és ez sem véletlen. Sok ponton megérintett és mélyen elgondolkoztatott. Böjte Csaba halottak napján: A temetőink se legyenek árvák! Hétvégén voltam otthon, most úgy jött ki, hogy kétszer is voltam a temetőben, de mi tényleg megyünk folyamatosan, az ünnepektől eltekintve is. Sajnos egyre több ismerős sírnál álltam meg és emlékeztem meg róluk. Egyre több, egyre fájóbb. Van egy nagy kereszt a temetőben, nemrég helyre is hozták kicsit. 'Muszáj' volt oda letennem egy gyertyát minden elhunyt ismerősért. Gyerekkoromban mindig megálltunk itt gyújtani egy gyertyát 'szegény Laciért', aki unokatesóm apukája volt (kisgyerekként, háromévesen veszítette el). Szegény Laci Pusztaszeren temették el, oda nem tudtunk elmenni, de mindig gyújtottunk érte gyertyát. Ez van bennem minden körben, amikor elmegyek a kereszt előtt, de most már szegény Kiscsillagért, Jutka néniért, Roger-ért, stb, stb De még ilyen kis faluban is látni, hogy mennyivel több elhanyago
