Úgy emlékszem, hogy általános iskolás 3-as voltam, amikor Sümegen meghalt Lajos bácsi, anyukám keresztapja és mamám legkedvesebb testvére. Úgy emlékszem, sosem találkoztunk, de rengeteg történetem van róla. Sokáig Garábon volt erdész, a mamám sokat volt nála. (Garáb is az a hely, ami elé még törlesztendőm van.) Szóval meghalt szegény és volt egy nagy zongorája. A Mama nem akarta, hogy ez az enyészeté legyen, ezért megvette. Nekem. Nagyon sok pénzért, annyiért, ami most is sok. Kezdetben otthon prüntyögtem, csillogott a szeme, bármilyen két hangot leütöttem... A Papáé is. Máig látom őket, ahogy állnak a szoba ajtóban... Utána ősszel kezdtem a zeneiskolát, öt évet jártam. Nem volt egyszerű, rém gonosz és agresszív zongoratanárom volt (de erről már meséltem), nagyon fájt járni és így gyakorolni... Minden hétfő és csütörtök délután buszoztam Sárvárra. Egyedül (első évben még autóval, mert voltak kisebbek is, akik jártak akkor, viszont más lett az órabeosztásunk és én utána egyedül jártam)....