Lassan

 A lelkem diktál, ma már ennyire kiengedett, hogy ezeket a rusnyaságokat felszámoltam (a pénteki költözés óta).

Az elengedés egy folyamat, melynek egyik lényeges eleme: feladni a veszteségekhez, sérelmekhez, traumákhoz való kötődést, és döntést hozni arról, hogy új irányba indulunk. Ennek viszont az az egyik feltétele, hogy érzelmi beszorultságunk feloldódjon, és a múltba zárt emóciók szabad utat kapjanak a kifejeződés felé, testi átéléssel, hanggal, akár mozgással, elképzelt helyzetek újrajátszásával, és így tovább. A legtöbb embernek – és ez alól saját magamat sem tekintem kivételnek – ez bizony nehéz, és sokszor nem is megy egyedül. Aki viszont egyszer mélyen, a zsigereiben és a szívében megérzi, a fejében pedig tisztán megérti, mekkora szabadsághoz jut az által, hogy megtanul elengedni, annak nem lesz már kérdés, hogy ezt érdemes gyakorolni, rutinná tenni, és kiterjeszteni minél több olyan dologra az életében, amitől korábban félt, vagy amihez kötődött. Az egyik legnagyobb spirituális lehetőség, ha egy idő után már ahhoz sem ragaszkodunk foggal-körömmel, akinek addig tartottuk magunkat. Ha meg merjük kérdőjelezni azt az identitást, amelyet addig felépítettünk, amiről azt gondoljuk, hogy ezek vagyunk mi. A legnagyobb dolog, amit ember létrehozhat, hogy az élete első felében fölépít egy gazdag, összetett személyiséget, majd az élete második felében lebontja azt. Megőrizni, stabilizálni, kitartani mellette, vinni bármi áron – egy idő után már inkább árt, mint használ. Amikor az ember abba a szakaszba ér, hogy már inkább a lazítás, a belső béke, a teljesség felé törekvés az érdeke, akkor azt érdemes megnézni, hogy van-e még bármi, amit el tud engedni, föl tud adni. Fontos: nem abban az értelemben, hogy elfáradt, már nem bírja el, hát abbahagyja! Hanem abban az értelemben, hogy rábízza magát és a dolgait valami nála nagyobb erőre.

Dr. Buda László: Életbátorság