Jézus mosolya

 Most már megírom ezt a posztot, igen, ezzel a címmel, mert viszonylag rövid időn belül 3 ilyen történet jött velem szembe és a legelső pont velem történt (közvetve), de akkor még én sem láttam ezt ilyen jól:

Grecsó Krisztián mesélte ma, illetve olvasta föl - és elhanzgik az előbb megoszott interjúban is a 17. perc környékén - a kezelés alatt álló, mosolyt osztó, bátorító kisfiú történetét... már amikor ültem a Radnótiban és nyeltem a könnyeimet, már tudtam, hogy meg fogom osztani... Direkt nem fotózom ki, ezt a részt mindenképp érdemes meghallgatni...

Az elsőről, a tapasztaltról írtam is: https://bernoblogja.blogspot.com/2021/06/szia.html

A középsőt nemrég gépeltem le egy pdf-es cikkről, ezért egy az egyben bemásolom. Ahogy azt elolvassátok, szerintem egybeér a lényeg...

Az étteremben beraktam Eriket egy etetőszékbe, és megjegyeztem, milyen csendben eszik minden vendég. Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott, szemei izgatottan kikerekedtek, száján mosollyal hevesen integetett. Hirtelen örömének forrása egy koszos, szakadt öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott, cipőjéből kikandikáltak lábujjai, erekkel telerajzolt orra, mint egy térkép. Messze voltunk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett: Szia kicsi baba! Szia, nagyfiú! Összenéztünk a férjemmel, hogy most mit csináljunk. A férfi szakadatlanul kiabált: - Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak, ismeri! Egyértelmű volt, hogy részeg. Majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk, de Erik egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent utána csinált. Végre befejeztük az evést, férjem ment fizetni, mi a kijárat felé indultunk, de az ember pont ott ült.
„Uram segíts, hogy kijussunk innen anélkül, hogy megszólítana!” – Imádkoztam. Próbáltam elfordulni, hogy ne érezzük a leheletét, de Erik, mielőtt bármit tehettem volna, az öregember karjaiba vetette magát.
Néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember karjaiban tart egy boldog kisgyermeket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi kopott vállára hajtotta a fejét. Az öreg becsukta a szemét, és láttam, hogy megindulnak a könnyei. Koszos, munkától cserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat, miközben szeretettel simogatta a hátát. Nem láttam még ilyen mély és ennyire gyorsan fellángoló szeretetet két ember között. Döbbenten álltam. Az öreg ölelte és határozottan kért: - Nagyon vigyázzon erre a fiúra! Nagy nehezen nyögtem ki, hogy megteszem. Szomorúan lefejtette magáról Eriket, mintha fájdalmat okozott volna neki a mozdulat. Aztán ennyit mondott: - Isten áldja asszonyom! Ez volt a karácsonyi ajándékom. Egy elmakogott köszönés után futva tettem meg az utat az autóig.
Férjem nem értette, miért sírok, és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom: Uram, Uram, kérlek bocsáss meg! Tanúja voltam Krisztus szeretetének egy gyermekben, aki nem látott bűnt és
nem ítélkezett, aki látta a másik lelkét, és egy anya lelki vívódásában, aki nem látott tovább a külsőn. Vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott. Úgy éreztem Isten azt kérdezi tőlem: - Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy pillanatra? Ő nekünk adta az övét örökre. „Ne ítéljetek látszat szerint...” (Ján. 7,24.)
Megjelent a KÉPMÁS magazinban Karácsonyra való vallomás címmel
*
Leginkább ide kapcsolódik és kicsit össze is fogja az előző posztokat is ez a cikk, benne van amiről még szó volt és még annál több is...! 🙏😷