Első vasárnapra, az első hétre
„El ne nehezedjék a szívetek”.
Ne legyen se nehéz, se kemény a szívetek, mert különben a jelenben, itt és most nem tudunk úgy élni, ahogyan érdemes. És ez teremti meg számunkra annak a feltételét, hogy reménységgel tudjunk a jövendőbe nézni.
Ezért érdemes most, advent első vasárnapján, ahogy belekezdünk a készülődés idejébe, átelmélkednünk egy-egy gondolattal, hogy mi segíthet bennünket abban, hogy ne legyen nehéz és kemény a szívünk. Hogy hogyan tudunk szabad szívvel a jövőbe tekinteni.
Az első gondolat úgy szól, hogy a legtöbb ember vagy a jövőbe vetített aggodalommal él, vagy pedig a múltra vonatkozó szomorúságaival, csalódottságaival és egyéb fájdalmaival törődik. Nagy dolog, ha valaki képes a jelenben élni.
Sokszor az egész életünket két dolog köti le. Az egyik, hogy aggódunk a jövő miatt, az este, a holnap, a Karácsony miatt és aztán az újév miatt. De amikor éppen nem aggódunk a jövő miatt, akkor van emlékünk bőven, ami a múltra vonatkozik, és fájhat, sirathatjuk és nehézségeket jelenthet a jelenben.
Ha szabad szívvel akarunk a jövőbe nézni, akkor érdemes a múltra vonatkozó szemléletmódunkat átvizsgálni, megnézni, gyújtani valamennyi fényt. Nem a múltra vonatkozóan, hanem arra, hogy itt és most hogyan nézek a múltamba. Hogy tekintek rá.
Milyen sokan vannak, akik sóhajtanak, ahogy a múlt eseményei előkerülnek, mert azt mondják: „Hát látod, ezen már nem lehet változtatni. Az már megtörtént, ezen semmit sem lehet változtatni.”
Vagyis, mintha minél többet éltünk volna az életből, annál több megváltoztathatatlan dolog kerülne az életutunkba, amit aztán valami teherként kellene cipelnünk.
Szó sincs erről. Talán inkább azt mondhatnánk: minél inkább távolságot tudunk venni a múlttól, annál nagyobb szabad terünk van, hogy különböző megközelítésekből lássuk, hogy mi is történt akkor.
Egyre szabadabban dönthetünk arról, hogy mit látunk meg a múltunkban. Hogy hogyan értünk meg nagyon sok mindent, amit nem volt lehetőségünk megérteni akkor, amikor éppen benne voltunk.
Minél inkább eltávolodunk a múlt eseményétől, annál nagyobb szabadságunk van, hogy már másképpen lássuk a dolgokat, mint akkor, amikor benne voltunk. Hogy fölülről is lássuk. Hogy másfajta fényben lássuk.
Ezért tehát éppenséggel a múlt egy óriási erőforrásunk arra nézve, hogy hogyan tekintünk majd a jövőbe. Hiszen tulajdonképpen mi minden az, amit a jövőben megláthatunk vagy elképzelünk?
Nyilvánvaló, hogy a múltunkból táplálkozunk. Tulajdonképpen a múltunkat vetítjük a jövőbe. Mindent, amit már valaha képzeltünk, gondoltunk, éreztünk és átéltünk. Ebből alkotjuk meg a jövőre vonatkozó képzeteinket.
És ide még egy gondolat tartozik. Nem csak azt tehetjük meg, hogy az életeseményeinket tágabb összefüggésbe helyezve, folyamatosságában, és aztán másfajta fénynél láthatjuk.
Például ma este semmi akadálya annak, hogy mielőtt lefekszünk és alszunk egy jóízűt, visszaidézzünk három olyan emléket, ami táplálja bennünk a reménységet.
Mindenkinek vannak ilyen emlékei. Szedjünk össze három élményt és tapasztalatot, ami úgy él bennünk, hogy amikor megéltük, az táplálta bennünk a reményt.
Tehát a múltra vonatkozó szabadságunkkal érdemes lenne élni. Mert ez azt jelenti, hogy a jelenben sokkal inkább kézbe tudjuk venni a saját életünket. Ez lehetőséget ad arra, hogy reménységgel nézzünk az eljövendő felé.
Annyira fontos nekem ez a történet (ami valós történet természetesen): Egy asszony egészen fiatalon elveszítette a férjét. Picik voltak még a gyerekek, nem egy és nem kettő. Persze, hogy tele volt aggodalommal. A jövőre vonatkozóan.
Éppenséggel mondhatjuk azt, hogy természetes volt a félelme, a bizonytalansága. De nem mindegy, hogy miközben bizonytalan és aggódik, reménységgel nézi-e a jövőt vagy nem.
Az asszony, nyilván a fájdalma miatt, a gyásza miatt, igen természetes módon, kevés reménységgel látta a jövőt. De mivel hívő ember volt, ezért esténként mindig, amikor a gyerekek már aludtak, nekifogott imádkozni és kérte Istent, hogy „Istenem kérlek, segíts ebben”. Aztán le is írta egy pici lapocskára. És gyűjtögette a lapokat az imakönyvébe.
Minden este sírt. Igen ám, de ahogy egyre-másra tette be a kicsi lapocskákat az imakönyvébe, egyre nagyobb lett a könyv és valamelyik nap (sok-sok hét múltán) fogja az imakönyvet, akarja kézbe venni, és kicsúszik a kezéből. S ahogy kicsúszott a kezéből egyszerre csak az a rengeteg sok papír, szétszóródott a földre.
S akkor elkezdte fölszedegetni a papírokat, hogy visszategye a könyvébe, és elolvasta az egyik cetlit: „Uram, kérlek segíts ebben!” Elgondolkodott egy kicsit, és azt mondta, tulajdonképpen segített az Úr ebben.
Elővett egy másik cetlit, azt két héttel azelőtt írta: „Jaj, Uram kérlek add meg!” S belegondolt, hogy ha tulajdonképpen nem is úgy, de az Isten megadta neki azt, amiért ott nekiállt imádkozni.
S egyre-másra vette ezeket a cédulákat, elkezdett már a könnye kiapadni, „nahát, itt volt húsz-harminc cédula és ebből kettő-három maradt csak.” Attól kezdve ez az asszony hónaponként elővette az összes céduláját, és azt mondta: „Megoldódott, már nem fontos. Segítettek benne. Meg tudtam oldani. Rájöttem, ezzel is tudok együtt élni.”
Az asszony tudatosan elkezdett a múltjába nézni, és a tudatos múltba tekintés elkezdte meghozni a reménységet a jövő felé."
Részlet Pál Feri 2012. 12. 2-i vasárnapi beszédéből. Hallgasd meg a teljes hanganyagot: http://bit.ly/2fofSNkhttps://www.facebook.com/Palferi.hu/posts/1368988246467190:0
