December 22.
Volt egyszer két testvér. Az öregebbnek nem született gyereke, a feleségével élt, a fiatalabbik meg a feleségével és a négy gyermekével.
Közösen vásároltak földet, nehéz munkával feltörték az ugart, hordták a köveket, elvetették, ápolgatták a búzát, együtt művelték a birtokot.
Amikor eljött az aratás ideje, együtt arattak, majd elfelezték a termést… Mindketten elégedettem mentek haza, amikor a teli zsákokat behordták
a magtárakba. Azonban eljött az éjszaka, és egyikük sem tudott aludni.
A fiatalabb azt gondolta:
– A bátyám meg a felesége idősek már. Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük nincsen. Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, majd segítenek. Viszek nekik egy zsák búzát a mienkből.
Az öregebb pedig így gondolkodott:
– Az öcsémnek négy gyermeke van. Több ennivalóra van szükségük, mint nekünk. Viszek nekik egy zsákkal a magaméból.
Tervüket valóra is váltották, mind a ketten elvitték a zsák gabonát a másik kamrájába. Reggel, amikor megszámolták a saját zsákjaikat, megdöbbenve látták, hogy egy sem hiányzik. Elcsodálkoztak ugyan, de egy szót sem szóltak.
Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal, de másnap reggel megint ugyanannyi volt a gabona. Így ment ez napról, napra.
A hetedik napon nem volt sötét az éjjel, a telihold fényesen világított. Így történt, hogy amint mentek egymás háza felé, vállukon a nehéz zsákkal, egyszer csak megpillantották a másikat.
Mindkettő letette a gabonát, és szívük csordultig telt szeretettel. Megölelték egymást, a hold fénye beragyogta a völgyet, és körülölelte a két embert.
Azon a helyen, ahol vállaikon a nehéz zsákot cipelve találkoztak, templomot építettek. Életükben nagy tiszteletben és megbecsülésben részesültek, testvéri szeretetükről pedig máig is beszélnek az emberek…
(Talmud-legenda)