Az otthon

“Igen, vala­hogy így van: ott­hon az, ahova haza­térsz. Ahol valaki vár este. Ahol isme­red a fal kopá­sait, a sző­nyeg folt­jait, a búto­rok apró nyi­kor­gá­sait. Ahol úgy fek­szel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipi­he­ned magad. Kipi­he­ned az éle­tet, az embe­re­ket, min­dent. Ahol ott­hon vagy, az az otthon.

Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagy­tok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagy­tok ebben, hogy haza tér­tek, ami­kor este haza­tér­tek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egé­szen egy­szerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, ami­ben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami mele­get ad. És hogy ebben a körü­löt­tem lévő szé­les, nagy és fur­csa világ­ban ez a kis hely nem ide­gen és ma az enyém. Jól érzem maga­mat benne, ha kiné­zek az abla­kon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejö­vök, meg­le­lem azo­kat, akik még hoz­zám tartoznak.

Ez az otthon.

Min­den ember­nek módja van hozzá. Egy szűk pad­lás­szoba is lehet ott­hon. Egy pince is. Még egy gallyak­ból össze­tá­kolt sátor is ott­hon lehet. Ha az ember önma­gá­ból is hoz­záad valamit.

Elég egy szál virág, amit az útszé­len talál­tál. Egy fény­kép, amit éve­ken keresz­tül hor­doz­tál a zse­bed­ben. Egy könyv az asz­ta­lon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az ember­hez útközben.

A fon­tos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szép­sé­ge­i­vel, és a maga csú­nya­sá­ga­i­val. Süt a nap, esik az eső, sze­lek jár­nak és felhők fut­nak a szél­lel. Van­nak virá­gok és fák és pata­kok és embe­rek. Vala­hol mind­ezek mögött van az Isten és Ő iga­zítja a virá­go­kat, a fákat, a pata­ko­kat és az embe­rek közül azo­kat, akik neki enge­del­mes­ked­nek. És mind­ezek­nek a köze­pén itt ülsz Te, egy szé­ken, egy asz­tal előtt. És ez a szék és ez az asz­tal ma a Tied. Ma. Ez a fon­tos. És körü­löt­ted szép rend­ben a többi: a virá­gok, a fák, a felhők, Isten böl­cses­sége és az embe­rek ked­ves bal­ga­sá­gai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keve­set él. És még az is jó, hogy keve­set él.

Ha mind­ezt érezni tudod: nem vagy ott­hon­ta­lan a világon.”

Wass Albert: Otthon