"A kiégés negyedik fázisában kezdenek elborítani a negatív érzések és gondolatok. Egyre jobban idegesít a saját családunk, nehezen viseljük el a házastársunkat, a gyerekeinket. Már reggel fáradtan, ingerülten, dühösen ébredünk, és a nap folyamán csak tovább mélyül a rossz hangulatunk. Motiválatlanná válunk. Már nincs kedvünk a munkához. A stresszhatásokat nehezen tûrjük és rosszul viseljük. Kezdünk kiszolgáltatottá válni a külső hatásokkal szemben. Felszaporodnak a munkahelyi konfliktusaink. 

A belső feszültségek pszichoszomatikus tünetek formájában is megjelennek: a testünk jelezni próbál. Krónikussá váló fejfájás, emésztési vagy alvási zavarok, gyomorfájdalmak, derék- és gerincpanaszok, sérv, gyakori vírusfertôzések, menstruációs vagy potenciazavarok keseríthetik meg az életünket. Elkezdünk harcolni a testünkkel. Már a táskánkban hordjuk a fájdalomcsillapítót, mert a munkánkat nemegyszer csak gyógyszerekkel tudjuk elvégezni. Orvoshoz azonban általában nem fordulunk, és a karácsony elôtti nagytakarításnál kerül elő a papír az esedékes szűrővizsgálatról, amelyre októberben kellett volna elmennünk. 

A saját testünkhöz való viszonyunk olyanná válik, mint amikor egy háborús helyzetben a hírnök azt kiabálja, hogy jönnek az ellenséges csapatok – mire mi kihúzzuk az íjat és lelőjük a hírnököt, mert elég bajunk van nélküle is. Amikor felhangzik a reklám, hogy 'nincs idő a fájdalomra!', úgy érezzük: ez az, ez kell nekünk! De ha nincs idő a fájdalomra, az azt jelenti, hogy nincs idő saját magunkra. A fájdalom az utolsó figyelmeztetés, hogy tegyünk végre magunkért valamit, különben bajba kerülünk." 

Pál Feri: Ami igazán számít