🗓️ Nem vagyok a híve annak, hogy csak halottak napján lehet emlékezni vagy a gyászról beszélni. De tudom, hogy mostanában sokatok szíve nehezebb, gondolataitokban ott vannak azok, akiket elveszítettetek, és a november 2. talán egy olyan nap, amit félve vártok. 🕯
Pont ezért szeretném egy kicsit virtuálisan megfogni a kezeteket 🫴 — azokét, akik gyászolnak, és azokét is, akik csak nem tudják, hogyan lehetne jól ott lenni valaki mellett a fájdalomban. ❤️🩹
Nem a gyász az ellenségünk, hanem a halál. A gyász az élet része — annak bizonyítéka, hogy szerettünk, kötődtünk. Mégis zavarba jövünk tőle, kerüljük a gyászolót, vagy a legjobb szándékkal próbálunk segíteni, és a legszükségtelenebb mondatok hagyják el a szánkat: “így kellett lennie”, “ő már jó helyen van”, “majd az idő megoldja” stb. ❌ Pedig a gyászolónak nem tanácsra, logikai magyarázatra van szüksége, hanem jelenlétünkre. 🤍
Nem kell rendet raknunk a lelkében, elég, ha ott vagyunk vele támaszként, csendben. Engedjük, hogy sírjon, hogy zavart legyen, hogy kimondja a hiányt, hogy újra és újra felidézze az elvesztett kapcsolat jeleit: egy tárgyat, egy illatot, egy mondatot, egy történetet az elhunyt szerettéről.
A gyász a lélek sírása — nem kell elhallgattatni, csak meghallani.
👩💻 Holnap folytatom ezeket a sorokat.
Addig is, ha van a környezetetekben valaki, akinek ezek a sorok erőt adhatnak, osszátok meg vele. 🔗
Szeretettel,
Emőke
#TapolyaiEmőke #gyász #pszichologia #szösszenet