44/33

#12. Egy könyv, ami minimum 600 oldalas
(654 oldallal a Librihez is beküldtem.)

A huszonhat éves Émile fiatalkori Alzheimer-kórban szenved. Az orvosok mindössze két évet jósolnak neki, ő pedig úgy dönt, lemond a kísérleti terápiáról és odahagyja a kórházat, hogy hátat fordítva az aggódó, előre gyászoló és folyamatosan együttérző családnak, barátoknak megszökjön, és egy lakóautóval utazgatva töltse el a hátralévő kevés idejét.

Felad egy őszinte és lényegretörő hirdetést, és legnagyobb meglepetésére akad is egy jelentkező. A fekete ruhában, hatalmas kalapban és még nagyobb hátizsákkal felbukkanó Joanne titokzatos és hallgatag, nem kérdez és nem beszél, mégis szinte magától értetődő természetességgel ül be az autóba és szegődik Émile mellé.

Fantasztikus és szépséges utazás veszi kezdetét, egy olyan kaland, amelynek minden egyes állomása újabb élményeket, újabb találkozásokat tartogat, és amely során a természet, az életöröm, a szépség, a szerelem és a barátság felfedezése révén Émile-nek sikerül kibújnia a halál öleléséből, és megszabadulnia az egész lényét gúzsbakötő félelemtől és fájdalomtól.

Az ajánlós kategóriában is lehetett volna, mert azért vettem meg, mert egy időben a Facebook feldobálta nekem a Bookline könyvklubot és ott olyan sokan ajánlották, hogy már nem bírtam tovább... aztán mégis hónapok kellettek, mire rászántam magam, hogy olvassam. Pedig párhuzamosan ment a horgolás könyvklub és olvastam előadásonként egy Nyitott Akadémiás könyvet is.

Első este az első 82 oldal simán lement, bírtam volna még, csak vasárnap volt és éjfél... utána is kb ilyen etapokban olvastam és késő estig, aztán elkezdtem belassítani, mert tudtam, hogy amire a végére érek...

Tegnap éjjel értem a végére, 3/4 1 volt és az utolsó 30-40 oldalt kb már alig láttam, annyira sírtam, bedugult az orrom-fejem, egy pokol volt és hát hogy lehetne ezután csak egy fordulattal elaludni?! Beleszakadtam. Pont, amikor elkezdtem és csak kezdtem haladni a történettel, nagyon fáradt voltam, sok krízis és feszültség  volt körülöttem és sok mindent elfelejtettem - kiesett. Pár éve jobban benne voltam a demencia ismeretében, tudtam, hogy amit művelek nem az, de mégis fura érzés volt. Kb. egy hete pedig megtudtam, hogy két, általam nagyon szeretett és és nagyon fontos hatású ember érintett. Elszorul a szívem miattuk, annyira méltatlan.

A könyvben a srác 26 éves, a mellé szegődő lány 29.  Joanne nagy fájdalmat, gyászt visz magával az útra és gyönyörű látni, érezni, átélni, ahogy elindulnak egymás felé, ahogy ígéretet tesznek egymásnak, ahogy együtt gyógyulnak, miközben a srác már a nagy úton van. Nem is tudok erről írni, de benne maradtam még a történetben, hogy mit tudnék vagy akarnék tenni bármelyikük helyében, vagy a srác családjának a helyében. Szépen kerekedik a vége, bár volt egy szakasz, ahol kicsit megfáradt az egész és a fordító a legdrámaiabb helyen keveri fel az öccs-nővér, báty-húg dolgot, ez bosszantó volt.

Szép és nehéz történet elfogadásról, megbékélésről, élni akarásról, jelenben élésről...

Sok helyen sok idézet vagy afféle jelent meg a könyvben, némelyiket többször is elolvastam és ízlelgettem, néhol szerzője sincs, hanem csak úgy hangzott, hogy a lány az apjától tanulta, stb... 

A legnagyobb utazó az, aki képes volt legalább egyszer körbejárni önmagát.

Konfuciusz

... meg kell állni egy-egy pillanatképnél. Magunkat, a gondolatainkat is meg kell állítanunk egy időre, és meg kell figyelnünk a jelen pillanatot: azt, ami körülvesz minket, de azt is, ami bennünk zajlik. Igen, igaz, hogy észre kell venni a legapróbb részletet is, de azt is, hogy a külvilágnak ezek a darabkái hogyan tükröződnek a belsőnkben. (...) Meg kell tanulni jelen lenni itt és most, hogy ne legyünk sehol máshol; el kell szakadni a jövővel kapcsolatos aggodalmainktól és a múlttal kapcsolatos sajnálkozástól.

Mélissa Da Costa

Ha azért sírsz, mert eltűnt a nap, a csillagokat sem látod, mert a könnyektől nem láthatod a csillagokat
Rabindranath Tagore

Aztán elérkeztek az utolsó állomáshoz és annyira szép leírás érkezett a Pireneusok egy részéről, hogy befotóztam az egész oldalt, hogy meglegyen (mert szerintem ezekre a helyekre, meg a korábbi állomásokra el kellene menni - ha vezetnék könyvklubot, szerveznék egy ilyen kirándulást...)

... ráadásul rákerestem a google-n, hogy ez tényleg így van-e... így van...

Mindig van a világon egy ember, aki a párjára vár.

P. Coelho: Az alkimista 

(erről a könyvről egyébként többször is szó esik, annak idején én is olvastam)

Változtasd meg az eget, vele változnak a csillagok.

Korzikai közmondás

Azt hiszem, hogy elolvasom a szerzőtől a másik nagyon ajánlottat is...