Volt egy zongorám

Úgy emlékszem, hogy általános iskolás 3-as voltam, amikor Sümegen meghalt Lajos bácsi, anyukám keresztapja és mamám legkedvesebb testvére. Úgy emlékszem, sosem találkoztunk, de rengeteg történetem van róla. Sokáig Garábon volt erdész, a mamám sokat volt nála. (Garáb is az a hely, ami elé még törlesztendőm van.) Szóval meghalt szegény és volt egy nagy zongorája. A Mama nem akarta, hogy ez az enyészeté legyen, ezért megvette. Nekem. Nagyon sok pénzért, annyiért, ami most is sok.

Kezdetben otthon prüntyögtem, csillogott a szeme, bármilyen két hangot leütöttem... A Papáé is. Máig látom őket, ahogy állnak a szoba ajtóban... Utána ősszel kezdtem a zeneiskolát, öt évet jártam. Nem volt egyszerű, rém gonosz és agresszív zongoratanárom volt (de erről már meséltem), nagyon fájt járni és így gyakorolni... Minden hétfő és csütörtök délután buszoztam Sárvárra. Egyedül (első évben még autóval, mert voltak kisebbek is, akik jártak akkor, viszont más lett az órabeosztásunk és én utána egyedül jártam). Már akkor is 'éjszakáztam', mert valamikor tanulni is kellett.

Nem annyira szerettem a gyakorlás részét, azért nem voltam egy őstehetség, de voltak kedvenceim és emlékszem, hogy azokat játszva nagyon megnyugodtam. Meg tudtam nyugtatni így magam. Talán onnan lett a barátom a zene minden nehézség és gyötrelem ellenére vagy azzal együtt.

Aztán lett valahonnan Für Elise-kottám és a Mama imádta. Minden vasárnap a mise után lejátszottam. Ragyogott.

Aztán jött a középiskola, már nyilván nem tudtam zeneiskolába is járni, kopott a tudás, nem gyakoroltam. A zongora pedig ott állt a szobámban. Akkorán, amekkora. És időnként - főleg éjjel 'felnyögött'. Olyan hangon, amit nem tudok körül írni, mert nincs rá szó, de hallom, most is hallom. Muzsikálni, élni szeretett volna.

Nyilvánvaló volt, hogy nem tudjuk megtartani. Mivel most is albérletem van, vannak otthon bútoraim, amitől a szüleim háza zsúfoltabb (és a kamrában dobozaim is vannak még), és egy hangszer, ami nincs használva, nem él. Sokan, sokszor nyomtak, add el...

Meghirdettem több helyen, mind lentebb ment az ára és csak idióták írtak, pedig már a hirdetésben az is benne volt, hogy lehangolt állapotban új helyre költözne... Az igazi értékén nyilván nem kelt el... szomorúan látom, hogy ingyenesre is hirdetnek és nem mennek sehova sem a zongorák, sem a pianínók...

Időnként megújítottam a hirdetést, aztán ott tartottunk, hogy fel kell ajánlani a sárvári zeneiskolának... de azért húztam az időt...

Tesóm ilyen-olyan kapcsolatai következtében az Úristen megoldani gondolta a helyzetet... magam sem értem a kapcsolatokat és a szálakat, de rám írt két hete, hogy küldjek képet a zongoráról, van akit érdekel a zeneiskolán keresztül... Kértem anyukámat, hogy úgy vigyék el, hogy ne lássam és napok óta izgulok miatta...

Így történt, hogy ez a szép, nagy (sokmázsás) fekete hölgy ma a bögöti (nem bögötei!) templomba került adományként, felajánlásként. (Már két időpont volt az utazásra, végül mára tolódott. Tegnap még ott tipródtam körülötte, anyukám még múlt héten mondta, hogy még egyet játszhatsz rajta - de nem tudtam tegnap felnyitni már, hogy úgy másként köszönjünk el egymástól...)

Kicsit bele szakadt azért a szívem, sok a könnyem, mert ez az örökségem is és nem is csak az enyém...  Aztán jött egy gondolat, egy érzés, ami átjárt... ahogy én meg tudok ebben nyugodni, úgy szerintem a Mama is nagyon örülne, hogy a zongora újra él... sok-sok év után újra játszani fog rajta valaki, a csodás húrjai újra rezegni fognak, az elefántcsont billentyűivel érintkezni fog valaki és kijönnek a gyönyörű vagy fájdalmas hangok és az emberek énekelni fognak hozzá és Istent dicsőítik... öröm és bánat hangjai meg az ünnepé... és lehet, hogy már nem is fog nyögni, csak egyre szebben fog szólni... mindannyiunkért és mindenkiért. Ámen!

Bizony, ilyen gyönyörű gyöngyházfényű berakásai vannak... megnézte egy antikváros barátunk is (ő a kántor a templomban Bögötén önkéntesen!), és szívesen segített volna, de ő is azt mondta, hogy sajnos már nem vesznek zongorát... bolond világ... Legutóbb, múlt szombaton, amikor anyukám mesélte neki a mise előtt, hogy képzelje, költözni fog a zongora, egyszerre örült és aggódott a szállítás miatt, hogy nehogy megsérüljön, épp meghallotta az Atya a bögöti templom nevét és becsatlakozott, hogy épp a napokban találkozott a bögöti atyával és milyen örömmel újságolta, hogy kapnak egy zongorát és milyen boldogok...