délutáni dobolás

Karácsonyi ajándékot váltottunk be ma délután az utcámban:

Tartottam tőle, nem alaptalanul... kb kilenc- tízévesen kezdtem zongorázni és az élet úgy hozta, hogy egy kemény, már-már durva tanárt kaptam... (most arról nem kezdek el mesélni, hány kemény nő volt azóta az életemben) rettegtem tőle és máig csodának tartom, hogy a klasszikus zenét nem tudta megutáltatni velem... nála volt az első (és még számtalan) szerencsétlenkedő kopogós élményem... hamar rájött, hogy a két karom nem működik közre egymásnak, nem sikerült a két kéznek úgy együttműködnie, ahogy azt Mozart és társai elvárták volna papírforma szerint... óbégatott és verte a tantamot, engem épphogy nem... ekkor (és minden új darabnál - és nem volt kevés) jött mindig a még utálatosabb rész, lecsapta a zongora tetejét és a kezembe adott két tollat/ceruzát... le kellett kopogni a kottában írtakat... nem igazán sikerült... így telt el öt év zenetanulással... aztán nem kellett dobolni... pár év után újra volt egy vacak 2 órám dobolgatással... (csapatépítés)

Majd jött egy koncert,de ott nem kellett dobolni. 🙃 https://bernoblogja.blogspot.com/2019/12/taiko.html

Másfél éve azt mondta a gyógytornászom, hogy abból eredhetnek a gondok, hogy nem egyformán terhelem a bal és jobb oldalamat... nem annyira értettem, de ma tiszta lett a kép. A bal karom egyszerűen elmarad, hiába küldöm neki a parancsot, nem úgy működik... Teljesen kiborító és megvilágosító helyzet volt...

Szóval mindez együtt, az emlékbetörések, ki-kiestem a ritmusból, megálltam, a jobb váram majd kiszakad a helyéből, mert épp megint problémás, szóval mit mondhatnék... minden ilyen körben szinte újra hallottam a zongoratanárom, ahogy topog a faklumpájával és óbégatja, hogy nem, nem, nem...!

A dob és én nem vagyunk barátok, nem is leszünk.