Azt mondod, ne nyugtalankodjék a szívünk,
de hát hogy a viharba ne, mikor minden
csupa nyugtalanság bennünk, körülöttünk.
Miként vonjuk ki magunkat a háborús hírek
hatása alól, a családi tragédiák az idegeinket
nyiszálják, a válság úgy magasodik fölénk,
mint egy összeomlani készülő hullámtorlasz?
A földgolyóbis kirohadni látszik alólunk,
de mi csak habzsolni akarunk tovább,
még több fekete pénteket, még több
glamour-napot, még több árzuhanást,
mind vadiújabb kocsik röppennek
a gyártószalagról, mind csilli-villibb
trendek özönlik el az áruházakat.
Nincs megállás, nincs megnyugvás,
gyerekeink szívják a pixeluniverzum
mérgezett tejét, és magunk is rá vagyunk
cuppanva az internetes szemétre,
guberáljuk a kupacok közt a sportvideókat,
kéz alatt vett bölcsességeket, politikai
uszulásokat, valahogy összetákoljuk
mindebből a létezést nap nap után.
Aki megunja régi társát, régi családját,
régi önmagát, odébbáll pár házzal,
igényel egy vadiújat, új arc, új izomzat,
új smink, új mindfullness, új lelki tunning,
az ötven az új húsz, az ötödik emelet
az új földszint, a tavasz az új nyár,
a tél az új ősz, a pink az új gyász-szín,
a vidám az új szomorú,
a szomorú az új vidám,
a bármi az új bármi, hát hogyan ne
nyugtalankodjék a szívünk, Uram?
Úgy ne nyugtalankodjék, kicsi bárány,
feleli ő, hogy tekinteteteket gyakorta
leveszitek a vibráló képernyőkről,
és a vibráló csillagokra függesztitek,
és a vibráló lombokra függesztitek,
és a gomolygó felhőkre függesztitek,
a haragból örömbe, bánatból csalódásba
váltó arcokra függesztitek,
igék morzsáit, kukoricaszemeit
szórjátok a redőződő vízbe,
és ha már beetettétek a végtelent,
csak várjatok némaságban,
hamarosan lesz kapás,
annyi halat fogtok a belső tengerben,
degeszre ehetitek magatokat
Isten ígéreteivel és igazságaival.
#jóéjtpuszi
Lackfi János