Kérjem el a templom vagy imaház
kulcsát a paptól, és ne azon sírdogáljak,
hogyan fogyatkozik Isten népe,
hanem látogassam meg olyankor,
amikor csak csend van és pusztaság
a csipkebokor, amely pislákol,
de tüze nem alszik ki soha.
Kérjem el a táj kulcsát Istentől,
csodáljam őt teremtményeiben,
a büdös bankában, fakopáncsban,
nyálkás gombákban, férgekben,
reves fákban, ászkákban,
boruljak le a zöldben, és legyen
olyan a nadrágom térde,
mint egy zsivány kölöké,
akinek ezerszer megmondták,
ne koszolja be magát a valósággal,
ne istenezze össze mindenét,
hanem üljön szép illedelmesen,
kövesse, mikor mit kell csinálni,
ahogyan azt az ősök meghagyták,
aztán mégsem fogad szót a kíváncsi.
Kérjem el az imaszobám kulcsát,
járjam be a magam Caminóját
nap mint nap, zárkózzam be
a Teremtővel és nyíljak ki neki,
nem kell Spanyolországba utazni,
ott van bennem Spanyolország,
még fájdalmasabb bejárni talán,
nem a cipő töri fel a lábamat,
hanem belső sebeimet látogatom végig,
mindegyiken ott a kagylójel,
mindegyik zarándokállomás,
melyben Isten az útitárs.
Kérjem el magamtól a szívem kulcsát,
hányszor morgok, Isten miért is nem
tartja jobban karban a világot,
tartja jobban karban az életemet,
a családomat, a munkámat, az anyagi
helyzetemet. Általában kicsit
üvöltözöm vele, mint egy elvált
házastárssal, aztán lecsapom a kagylót,
abban a meggyőződésben, hogy persze
nekem lett igazam, mint mindig.
És ha most beengedném, leültetném,
megkínálnám, végighallgatnám,
tudomásul venném, hogy nem futó
kapcsolatban gondolkodik,
és nem is kéthetente jönne füvet nyírni,
vagy csapot szerelni, ha már muszáj,
hanem szépen, türelmesen,
hűségesen mindent elmagyarázna,
már ha kíváncsi vagyok rá?
forrás: Facebook