III21

Tegnap nem tettem ki a boldogság világnapját, nem éreztem hozzá elég belső erőt, nem lettem volna hiteles. A mait sem akartam először, a zoknikkal sem akartam variálni (mindjárt elmondom, hogy miért).

Erről van szó: Down-világnap

Aztán leültem a fotelba meginni 79. smoothie-mat és közben kapcsolgattam a tévét és belefutottam az Isten kezében c. műsorba. Egy anya épp arról mesélt fájdalmas őszinteséggel, hogy mit érzett,amikor megérkezett a harmadik gyereke,aki Down-szindrómával született minden előzetes jel nélkül, és aztán mesélte, hogy mi jött utána, család, testvérek és egy negyedik gyermek. Mélyen megrázott ez a téma újra, aztán mégis választottam két pár zoknit. (Ma látni fogjátok,hogy Instán és fb-on ma hány ilyen lesz, de van/lesz mögötte igazi belegondolás, érzés- vagy csak a poszt számít és a like?)

Azt gondolom most is, ahogy minden 'más'-elfogadással kapcsolatban. Annyit hallani arról, hogy sokan nagy hangon hirdetik magukról, hogy toleránsak, nyitottak.  Én mindig óvatos vagyok ilyenkor, mert én nem hiszek magamban ennyire. Szerintem persze könnyű elfogadónak lenni, amíg az ember nem direktben érintett... Kérdezzük meg magunktól ilyenkor, hogy mi lenne, ha a közeli barátok vagy családok körében lenne ez vagy az...? Vagy saját magunk lennénk érintettek így vagy úgy?

Gondoljunk erre ma is... ma ahányszor ránézek a felemás lábvégeimre, a Down-családokra fogok gondolni és azért imádkozom, hogy valóban elfogadó és segítő-szerető családokba tudjanak érkezni a 3x21kromoszómás babák. Imádkozom ezekért ezekért a családokért, hogy legyen elég erejük, hitük, szeretetük.

Ha te is így gondolod, cseréld le a zoknidat.