pandémia
... még hétfőn történt Matthew magyar óráján, de úgy szíven ütött, hogy még leírni sem tudtam valahogy.
Pár hete visszatértünk a magyar órákhoz és kicsit változtattunk, mindenkinek heti egy-egy fix félórája van, és ez azért változtatott az órák struktúráján. Kigondoltam, hogy szeretném, közben mégis lett egy saját ritmusuk az óráknak. Az elején mind a két gyerek annyira mesélős, beszélgetős, hogy rájöttem, hogy az első jó 10 percet erre oda "kell" adni, mert látszik, hogy vágynak erre és még ebben a leszűkült világban is sok inger éri őket, pedig ott már teljes lockdown van több hete.
Ebben az első tíz percben történt ez is: Matthew vágott bele hétfőn egyszer csak egy mondatba, ami nem is jutott el hirtelen az agyamig (az angol feltételes mód nem a kedvencem), elég volt kihámozni, szabadon fordítom: Berni, te tudod (még mindig így kezdi az izgalmas mondatait), ha lesz majd gyerekem, elmondhatom neki, hogy képzeld, én már túléltem egy pandémiát, milyen őrület ez. Három döbbent pillanat után rendeztem a könnycsatornámat, magamban gyors könyörgést küldtem az Úristen felé, hogy adja, hogy mind túléljük ezt itt és most és egyszer tudjunk rá így gondolni, egyszer már legyen vége. (Egy másik tízpercesben azon szorongás akkor adott hangot, hogy vajon tényleg tudná- intézni a kutyáját... pici kora óta erre vágyik, úgy volt hogy karácsonyra megkapja. Nem tudom, hogy mitől bizonytalanodott így el.)
Senki ne gondolja, hogy a gyerekeket ez nem úgy érinti vagy nem foglalkoztatja belül... Március végén kezdtük a magyar órákat, augusztusban volt pár hét kihagyás, de nem nagyon emlékszem olyan magyar órára, amikor legalább valamelyik gyerek valami kapcsán ne hozta volna föl.
Pár hete visszatértünk a magyar órákhoz és kicsit változtattunk, mindenkinek heti egy-egy fix félórája van, és ez azért változtatott az órák struktúráján. Kigondoltam, hogy szeretném, közben mégis lett egy saját ritmusuk az óráknak. Az elején mind a két gyerek annyira mesélős, beszélgetős, hogy rájöttem, hogy az első jó 10 percet erre oda "kell" adni, mert látszik, hogy vágynak erre és még ebben a leszűkült világban is sok inger éri őket, pedig ott már teljes lockdown van több hete.
Ebben az első tíz percben történt ez is: Matthew vágott bele hétfőn egyszer csak egy mondatba, ami nem is jutott el hirtelen az agyamig (az angol feltételes mód nem a kedvencem), elég volt kihámozni, szabadon fordítom: Berni, te tudod (még mindig így kezdi az izgalmas mondatait), ha lesz majd gyerekem, elmondhatom neki, hogy képzeld, én már túléltem egy pandémiát, milyen őrület ez. Három döbbent pillanat után rendeztem a könnycsatornámat, magamban gyors könyörgést küldtem az Úristen felé, hogy adja, hogy mind túléljük ezt itt és most és egyszer tudjunk rá így gondolni, egyszer már legyen vége. (Egy másik tízpercesben azon szorongás akkor adott hangot, hogy vajon tényleg tudná- intézni a kutyáját... pici kora óta erre vágyik, úgy volt hogy karácsonyra megkapja. Nem tudom, hogy mitől bizonytalanodott így el.)
Senki ne gondolja, hogy a gyerekeket ez nem úgy érinti vagy nem foglalkoztatja belül... Március végén kezdtük a magyar órákat, augusztusban volt pár hét kihagyás, de nem nagyon emlékszem olyan magyar órára, amikor legalább valamelyik gyerek valami kapcsán ne hozta volna föl.