Úgy volt...
Úgy volt ... hogy a 38 egy remek év lesz...
Ma vagyok utoljára 38, ennyi már nem leszek újra - szerencsére.
Nem volt egy túl jó év, sok nehézséggel, sok lemondással járt (ez is)...
Most mégis szeretettel és hálával gondolok a 38-ra, mert voltak örömteli dolgok is - fura, de a túlélt pocak-lyuggatást is idesorolom, mert ha erre gondolok, mindig elönt a hála, hiszen nem lehetek más, csak hálás - sok mindenért és sok mindenkiért, azért, hogy várhatom a 39-est...
Örömteli a jelenleg szintén sok nehézséggel járó átmenetileg birtokba vett 27 m2. Sokszor úgy érzem, hogy beleszakadok az ezzel járó terhekbe, de mégis jó egyedül lenni itt, a sok nehéz nap után hazajönni és betenni az ajtót és jól bezárni mindent, hogy minden kívül maradjon, amit nem akarok beengedni...
Újra lehetőségem volt eljutni jó koncertekre, jó színházi előadásokra, újra mehettem jó helyekre, újra tanulhattam kicsit.
Újra találkozhattam a Mucikákkal - és itt megint eszembe jutnak a nehézségek is, a távolság, a nehezen összehozott és összespórolt találkozások és hogy pontosan két éve, ezekben a percekben is még bőgve ültem a repülőn és csak abban bízhattam, hogy abból a sok érzésből valami csak megmarad és lesz még újra összetalálkozás és hogy nem kell megbánni a döntést. A döntést, ami nehezebb volt mint 2011-ben először összecsomagolni és elindulni.
Az egész éven áthúzódott a munkahelyi bizonytalanság, hogy maradhatok-e vagy maradjak-e. Ez még nem múlt el, de közben mégis hálás vagyok azért az x-nél is kevesebb emberért, akikkel a napom nagy részét töltöm és még ha néha (sokszor) úgy érzem, hogy nehéz ember(i)nek maradni abban, ami körbevesz minket, valahogy mégis csak tovább lépünk egymást taszigálva, egymást húzva. Nem tudom, meddig bírjuk, meddig tudunk megmaradni még.
Szóval köszönöm 38,
Úgy volt, hogy ünnep lesz
Ma vagyok utoljára 38, ennyi már nem leszek újra - szerencsére.
Nem volt egy túl jó év, sok nehézséggel, sok lemondással járt (ez is)...
Most mégis szeretettel és hálával gondolok a 38-ra, mert voltak örömteli dolgok is - fura, de a túlélt pocak-lyuggatást is idesorolom, mert ha erre gondolok, mindig elönt a hála, hiszen nem lehetek más, csak hálás - sok mindenért és sok mindenkiért, azért, hogy várhatom a 39-est...
Örömteli a jelenleg szintén sok nehézséggel járó átmenetileg birtokba vett 27 m2. Sokszor úgy érzem, hogy beleszakadok az ezzel járó terhekbe, de mégis jó egyedül lenni itt, a sok nehéz nap után hazajönni és betenni az ajtót és jól bezárni mindent, hogy minden kívül maradjon, amit nem akarok beengedni...
Újra lehetőségem volt eljutni jó koncertekre, jó színházi előadásokra, újra mehettem jó helyekre, újra tanulhattam kicsit.
Újra találkozhattam a Mucikákkal - és itt megint eszembe jutnak a nehézségek is, a távolság, a nehezen összehozott és összespórolt találkozások és hogy pontosan két éve, ezekben a percekben is még bőgve ültem a repülőn és csak abban bízhattam, hogy abból a sok érzésből valami csak megmarad és lesz még újra összetalálkozás és hogy nem kell megbánni a döntést. A döntést, ami nehezebb volt mint 2011-ben először összecsomagolni és elindulni.
Az egész éven áthúzódott a munkahelyi bizonytalanság, hogy maradhatok-e vagy maradjak-e. Ez még nem múlt el, de közben mégis hálás vagyok azért az x-nél is kevesebb emberért, akikkel a napom nagy részét töltöm és még ha néha (sokszor) úgy érzem, hogy nehéz ember(i)nek maradni abban, ami körbevesz minket, valahogy mégis csak tovább lépünk egymást taszigálva, egymást húzva. Nem tudom, meddig bírjuk, meddig tudunk megmaradni még.
Szóval köszönöm 38,
Úgy volt, hogy ünnep lesz
…
...
És az út, mely semmit nem felejt