Kedvencek

Vicces, hogy az előző poszt is hasonló címmel került ki pár napja.

Érdekes, néha megdöbbentő, alapjában véve nevettető -ríkató, közben meg elszomorító estében volt részem. És közben rájöttem, hogy ezt a posztot már rég, nagyon rég meg kellett volna írjam.


A műsor címe: Kedvencek; és akivel Verocska ma beszélgetett, nem más, mint Nagy Sanyi.
Aki valaha csak párszor is olvasott a blogból, vagy ismer engem jó régről, az tudja-sejti, hogy mi következik, vagy leginkább kiről szól a mai poszt.

Nagyon sok évvel ezelőtt színházzal kapcsolatban semmi más jövőképem nem volt, minthogy bizonyos színészekkel-énekesekkel együtt fogok (és akarok) megöregedni és aktív idősödés jegyében, ha botorkálva is de nézem majd a szintén botorkáló Kedvenceket. És imádtam ezt a gondolatot és megnyugtatott, hogy milyen tök jó, mert nagyjából azonos korosztály, egyesektől csak egy kerek hónap választ el, tehát a jövő végtelenségébe könnyen kapaszkodtam. Akkor nem sejtettem, hogy bár a tehetség alapvetően biztosan megmarad, sőt még jobb lesz, egy tényezővel akkor nem számoltam és ez pedig a hang érzékenysége és hozzá a lelkivilág. És a művész világ kegyetlensége. Így vagy úgy.

A nagy kábulat kezdeti szakasza után már jöttek megingások, piszkálódó fórum-bejegyzések, szorongások egy-egy előadáson, jaj- meglesz-e a vége felső hang... Nem nazálisabb kicsit? Vagy rekedt, vagy? Néha már nem kikapcsolódtam, hanem szorongtam, és izgultam, hogy meg tudja-e csinálni. Aztán mindenre ráfogtuk-ráfogtam, nincs itt semmi gond, csak túl sok a hakni, elhanyagolt énekórák, lusta tanulás, betegen vállalt szereplések, stb...
Ma azonban kiderült, hogy ennél sokkal nagyobb és igazából egyszerűbb oka volt mindennek, és nem a rendezők cserélgették le A szereplőt egyik-másik nagyon szeretett előadásból, hanem ő maga adogatta vissza a szerepeit és mázli, hogy a próza rátalált - még ha én ennek nem is tudok feltétlenül örülni, mert szerintem nem teljesedik ki ebben, hiába mondogatja, erről ma sem győzött meg.

Azt hittem, hogy mindent tudok vagy sejtek erről az emberről (viccesen azt szoktuk mondani, hogy már tudnánk nyilatkozni helyette bármikor) és már jó ideje egy tragédiának éreztem, hogy az a hang (itt most azért főleg az énekhangról beszélek - hiszen a beszédhangja még mindig gyönyörű és az egyik legkedvesebb a fülemnek-lelkemnek) amihez nekem annyi szép élményem, sírásom, nevetésem, katarzisom fűződött, már nincs és nem lesz... Soha.

Mert elhitte, hogy ő nem tud Olyan, vagy Annyi lenni. Legszívesebben felálltam volna és azt mondtam volna, hogy kérjél cseszd meg segítséget, mert ha tényleg lelki oka van, akkor menj saját élménybe, vonulj vissza kicsit, keress egy jó segítő szakembert és dolgozd ezt fel, mert kell ez a hang! Nekem biztosan és szerintem te is akkor voltál kerek egész, amikor minden egyben volt - és nemcsak arra koncentráltál, hogy lehet-e buborék a vízben! Nem tudom ezt elfogadni, mert nem tudnám összeszámolni sem, hogy hány órát töltöttem ezzel a hanggal, mennyit ríkatott, vigasztalt és tuningolt.

Sajnálom, borzasztóan sajnálom, hogy közben jött hozzá a keseredés, a szkepticizmus, a mindenféle okos-könyves magyarázatkeresésbe futás/bújás, a magány és csalódottság és nem is folytatom.

Szóval na, ez van. Három órát ültem egy kényelmetlen széken és néha dühömben csak fújtattam befelé vagy kifelé és akit eddig utáltam, még jobban megutáltam és csak remélni tudom, hogy ez az örvény alja és innen csak fölfelé van.

És hogy írjak Verocskáról is. Köszönöm neki, hogy nem hagyta ennyiben, hogy sok éve így elsodródtak egymástól, hátha a barátságban még van valami elemi és talán ez is előrevivő lesz. A leckék meg lettek tanulva, hogy ilyen szépen mondjam, innen már csak előre legyen.


Örülök, hogy megadatott, hogy még az énekes fénykorban jelen lehettem, hálás vagyok a fórumos időkért és azért a sok-sok szépért.
És még hálásabb vagyok, tudva a hátterét az egésznek, hogy abból a bizonyos 8 Krolock-os előadásból kb 3-on ott lehettem (bár szerintem több volt, mint 8), mert szerintem - sőt most egyre jobban azt gondolom - emberfeletti teljesítmény volt. Imádtam. Az Adagiot pedig nagyon sajnálom, annyi sok klassz dolog kötődik hozzá- nem marad más, mint hálásnak lenni azért, ami legalább megvolt és ami abból megőrizhető.

Hajrá Sancica, ettől a sok pittyogástól eltekintve még mindig szeretem amit csinálsz, még ha ezt a sok Játékszínes 'egyforma' előadást nem is szeretem és könyörgöm, tinglitangli lósz.rokat ne énekelj, különösen ne Csókkirályt... :)) - és örülök a mai összetalálkozásnak, tiszta mázli, hogy elkéstél, mert így nem késtünk le. ;)