Negyvenötödik

November 1.
szerda

Ma majdnem nem is írtam semmit, mert nem jött, hogy mit. Persze, csináltam ezt-azt, elég sokfélét, de valami másról akartam írni, de mégsem jutott eszembe semmi.

Nem akartam gyertyát posztolni, sem semmi megszokott (itt-ott elcsépelt) dalt linkelni.
Sem direktben emlékezni pont ma, hiszen azt akármelyik napon is szoktam. Épp elég, hogy a november 1-jéket én 'hivatalosan' minden évben máskor tartom (máskor kell tartsam) hol ezért, hol azért.
Magamban az üres számnál tartottam, amikor épp arra készültem, hogy olvasok egy fejezetet az angol könyvemből (Katie FForde), de rávezetek zenével. Épp a sokadik Lara Fabian-dalt hallgattam, amikor rátaláltam Fidan-ra. Fidan egy kislány. Most már nagyobbacska kislány.
Baku-ban kezdődött, amikor épp odaadott valamit Lara-nak és azt kérte, hogy énekelhetne-e vele. Akkor volt 8 éves.
https://www.youtube.com/watch?v=dNGboPaULdM

Aztán egy évvel később újabb Lara-koncert, akkor épp Isztanbulban, a kislány elviszi az előző évi évet emlékül, és újra énekelni szeretne.:
https://www.youtube.com/watch?v=0VfoTepVigQ

Túl azon, hogy Lara milyen fantasztikus mindkét esetben (minden értelemben) ezeket a dalokat nem pont miatta linkeltem.
Hanem igen, a kislány miatt - átvitt értelemben.
Mindenkit rettenetesen becsülök, aki képes olyanra, amire én nem. És itt nem arra gondolok, hogy én 8 évesen ugyan fel nem mentem volna a színpadra (most sem), és 8 évesen én nem énekeltem így (most sem).
Azokra gondolok, akik tovább örökítik a tehetségüket, a zenei őrületüket, akik először ültetik a gyereket a zongora vagy bármelyik hangszer mellé, vagy tud átadni bármit, akár egy jó ízt, egy élményt, egy vágyat bármit tenni akarásra, stb ... És ezek az örökítők sajnos nem lehetnek mindig velünk.