St Michael's Mount - Marazion


Egy mesebeli kastély és egy zordonszép kápolna ül a Szent Mihály domb tetején, a sziget csak apály idején közelíthető meg száraz lábbal, az előtte húzódó part s a mögötte fekvő kis település nosztalgikus élménnyel gazdagítja az utazót. A vár és a szárazföldet hajdan alagút kötötte össze, de ma sajnos nem járható.

A sziget ma Szt Mihály arkangyal nevét viseli, aki a hagyomány szerint 495-ben megjelent itt. Amikor a normannok 1066-ban meghódították Angliát, azt látták, hogy a hegy pont olyan, mint a franciaországi Mont-St-Michael. Onnan hívtak tehát Benedek-redi szerzeteseket, hogy apátságot alapítsanak itt is. A kolostor feloszlatása után VIII. Henrik erőddé alakíttatta át, amikor a vélt francia támadás kivédésére kiépíttette a tengerparti védvonalat. A szigetet John St Aubyn ezredes vásárolta meg 1659-ben. Az ő leszármazottai alakították át az erődöt pazar palotává. (A sziklás hegyoldalat is őt ültették be szubtrópusi fákkal és bokrokkal). A déli terasz alkotja az ötszintes Viktória kori szárny tetejét. Itt vannak a magánlakosztályok. A kék szalont a 18. századi közepén alakították ki a Mária-kápolnából. Finom gipszstukkók, szép bútorok, Gainsborough és Hudson festményei együtt adják a szalon elragadó rokokó hangulatát. A Chevy Chase Room -hajtóvadászat terem - a vadászjeleneteket ábrázoló giszfrízről kapta a nevét. A fegyvertárba sportfegyverek és olyan győzelmi emlékek láthatók, amelyeket a St Aubyn-család szerzett különböző csatákban. A Kolostortemplomban áll a sziget legmagasabb pontján. A 14. században átépített hajó mindkét végét gyönyörű rózsaablak díszíti.




Szóval ez az első célpont. Először lődörgök kicsit a faluban, Marazion-ban, ahol minden téglába beleszeretek. És veszek egy zoknit végre. :)
Szóval a kis helyi séta után célba veszem a hegyoldalt. Vagyis előtte szinte a vizen járok, de nem véletlenül tébláboltam először a faluban, mutatom, hogy miért is. Ugyanis az apály-dagály jelensége, vagy ténye újra lenyűgöz. Délelőtt éppen úgy húzódik a víz, hogy gyalog át lehet menni szinte egy járdán, máskor meg csak csónakkal. Szóval én tíz előtt értem oda és be kellett várnom, hogy visszahúzódjon úgy a víz, hogy kvázi szárazföldön jussak el a kis szigetecskén lévő várig.

Ez egy nagyon nagy csoda, a mai pillanatig alig tudom elhinni, hogy ez hogy lehetséges és hogy én ott voltam. Utolsó pillanatomig hálás leszek ezért. Közben az idő kimondottan szörnyű volt, nemcsak esett, a tengeri permet is jött rám az erős széllel és látjátok, innen nem is látni a kastélyt.
Itt készült egyébként talán a legtöbb kép, pont amiatt, mert gyönyörű volt és elképzelhetetlen, egyben felfoghatatlan is.

Szóval felértem, örömmel fogadtak, valaki kint állt az esőben csak azért, hogy térképet tudjon osztani. (Gyorsan átvettem az új zoknimat meg egy száraz felsőt, hogy valamivel jobb legyen a helyzet, legalábbis átmenetileg.) Rögtön beálltam a következő túravezetésbe, de egyszercsak meguntam, hogy mindig megmondják, merre nézzek és magam mentem tovább. Begyűjtöttem az útlevelem harmadik pecsétjét is, mivel ez a hely is National Trust-os gondozás alatt áll (igazából előző napon a strand is, de azért nem járhatott stempli).
Oltári megerőltető volt felfelé mászni, mivel nem rendes út volt, esett is és a pára nem volt egy könnyű eset. A túracipőmet áldottam és csodáltam, anélkül nem sikerült volna. Persze nagyon sokan voltak kis balerina topánkában, flip-floppan!, még gyerekek is. Nem is értem. Mert oké, hogy nincs mindenkinek túracipője, ami azért nem egy átlagcipő árán kapható, de egy-egy normálisabb cipője csak van mindenkinek, egy turistának, főleg... (?)

Ezt pedig nem lehetett kihagyni :)



 Szóval egyszercsak felértem és végre minden tiszta volt, mindennek ellenére.



Bent a kápolnát leszámítva és olvasó kuckót - nem fogott meg túlzottan semmi, de valószínűleg megint amiatt, hogy itt folyton kint akartam lenni és a vizet nézni.

A kápolnában főleg egy kép fogott meg, bár az egész igazán szép volt (csak néhány helyen az emberek nem tudják, miként kell(ene) viselkedni egy kápolnában-templomban, ugyanis a pár évvel korábbi bögötei templomfelújítás előttig egy szinte teljesen ilyen kép volt az oltár mögött. Most itt nem térnék ki a honnan-hova jöttem témára, de szerintem értitek...


A kolostort elhagyva mentem át a kertbe, ami nem is jó elnevezés arra a csodára, ahová kijutottam. Teljesen szédítő, a fél állományt fel tudtam volna vásárolni, vagyis a kicsiket és valahogy hazajuttatni, hátha lenne, ami kibírná. A sziklakert igazi fogalmát is most értettem meg... :)

Szóval itt ájuldoztam, órákig és csak járkáltam és pislogtam fel-alá, de kettő körül már rávettem magam, hogy alászálljak :) és elinduljak a következő célpont, St Ives felé.