A második nap

Mivel előző este korán kidőltem, viszonylag korán ébredek, ahogy szoktam. Friss levegőt engedek be az ablakon és furcsállom a kinti sötétséget, rájövök, hogy esik... Aztán elmegyek a mosdóba, ahol hamar rájövök, hogy nem a zuhany csöpögött előző éjjel, hanem beázott a tető és az csöpögött. Különösebben nem zavartattam magam, odahúztam a kilépőt és alá tettem egy kuka félét. Később jeleztem a recepción, kérdezték, hogy boldogabb lennék-e egy másik szobában, de igazából nem volt zavaró, meg egymagámnak feleslegesnek is éreztem volna egy ilyen cserélgetést, hiszen tényleg csak aludni jártam oda, így aztán békésen annyit mondtam, hogy jó lesz így, csak kérek egy plusz kilépőt, amit ott tarthatok. :) A dologhoz hozzátartozik, hogy annyira békés és mosolygós volt mindenki az egész út során (leszámítva egyetlen egy embert), hogy az a nyugalom és béke nagyon is átvehető. Számtalanszor megtörtént, hogy sétálva, közlekedve rámköszöntek, vagy csak odamosolyogtak, stb. stb... Első számú turista útvonal igazából, és nincs is gazdagság, tehát igazából bármit adhatnának drágán vagy tukmálóan a turistáknak, de egyszersem éreztem azt, hogy mindent el akarnak nekem adni. Bárhol, mindenhol ugyanannyi volt az étel, innivaló, stb. Nagyon jó volt ezt tapasztalni.
Szóval felkeltem, próbáltam túltenni magam a tényen, hogy esik... Az utolsó pillanatban betett túracipőre és plusz gatyára gondoltam (mivel tegnap egyet ugye kinyírtam a vízben), arra, hogy nem egészen erről volt szó az előrejelzésben, bár mostanra nyilvánvalóvá vált. Azonban volt egy apró bökkenő, hogy a túracipőhöz nem raktam rendes zoknit, mivel gyakorlatilag már az ajtóban voltam, amikor a csere megtörtént, ezért csak bokazokniim voltak, ami nem igazán komfortos, tehát napközben még kellett szerezni zoknit. :)
Nem volt nagyon mit tenni, mert terveim voltak, főleg ahova ma készültem, szombaton nem is lett volna nyitva. Az úti cél az volt, amit már messziről mindig nézegettem, amióta csak megjöttem.
Szóval megreggeliztem, összepakoltam és elügettem az esőben a buszállomásra.
Csak hogy lássátok, hogy milyen a hely, amikor nem süt a nap, de a szívemben még mindig kedves. Bárhova néztem, esett és köd volt és pára. Szeptember 2-án. Hideg nem volt igazából, csak nagyon nagy pára és erős szél, tehát nem volt túl kellemes, az esőkabát alatt párolódtam, aztán átfújt rajtam a szél...

És mindeközben nem akartam elhinni, hogy valaki úszik. Ilyen időben. És ennyi fokban.

Szóval elindultam Marazionba, majd ahogy ott végeztem, láss csodát, kisütött a nap. De még hogy! Mintha a föld másik pontján lett volna a korábbi ócska időt. Aztán a délutánt St Ives-en töltöttem, főleg, hogy szép volt az idő, régi álom volt ez is. Késő este tértem vissza, el-ki-előpakoltam, aztán újfent kidőltem.