Hogy lehet?
Ma este a nagy szabadságkezdés öröméhez jött kevésbé jó is, ami a képtelensége miatt nagyon feldúlt és pont emiatt írok róla itt is. Mert nem tudom elhinni sem elfogadni, hogy ilyen megtörténhet.
Hogy valaki, a születésnapja utáni napon hazatér, mondom, haza, és egyszercsak mindennek vége. És ilyen kínok között.
http://hirpress.hu/index.php?pg=cikk&id=35437
Úgy mellesleg ezt a lányt, Zsófit, úgy ismertem, hogy igazából nem ismertem. Egy volt közülünk emberek közül, és egy volt közülünk - a színházszerető emberek közül és egy volt közülünk egy régi jó csapatból.
Nem tudom ezt kitenni ma a lelkemből, ezt az egész történetet. Régóta azt vallom, főleg, mióta egyre több és egyre nagyobb szörnyűség lengi be a világot, hogy tényleg, valóban nem tudhatjuk, hol a vége, meddig tart... Minden találkozásban és elköszönésben benne van, hogy vajon lesz-e következő. Tehát nem hordozhatunk magunkban semmit, amit ki is mondhatnánk, vagy el is varrhatnánk. Mert mi van ha...?
Múlt szombat este abban a templomban voltam Londonban, ahova a legtöbbször betérek. Zsúfolásig megtelt, nem volt szabad szék, pedig nem egy kicsi templom és nem heti egyszer van mise. Egyértelmű volt, hogy a világ minden pontjáról voltak ott hívők. Hívők, nem (egyszerű) turisták, mert végigcsinálták a teljes szertartást. Egészen megrendítő volt, és egészen más manapság a világbékéért imádkozni, mint mondjuk egy éve vagy öt éve. Mélyen elgondolkoztató.
Ez mind kavarog bennem így péntek este és akkor még elém kerül egy idézet, amit bár 'ezer' éve ismerek, de mégis újra és újra fontosnak találom megosztani is akár, nemcsak elolvasni.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz.
Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek...
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak.
Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz.
Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Gabriel García Marquez
Hogy valaki, a születésnapja utáni napon hazatér, mondom, haza, és egyszercsak mindennek vége. És ilyen kínok között.
http://hirpress.hu/index.php?pg=cikk&id=35437
Úgy mellesleg ezt a lányt, Zsófit, úgy ismertem, hogy igazából nem ismertem. Egy volt közülünk emberek közül, és egy volt közülünk - a színházszerető emberek közül és egy volt közülünk egy régi jó csapatból.
Nem tudom ezt kitenni ma a lelkemből, ezt az egész történetet. Régóta azt vallom, főleg, mióta egyre több és egyre nagyobb szörnyűség lengi be a világot, hogy tényleg, valóban nem tudhatjuk, hol a vége, meddig tart... Minden találkozásban és elköszönésben benne van, hogy vajon lesz-e következő. Tehát nem hordozhatunk magunkban semmit, amit ki is mondhatnánk, vagy el is varrhatnánk. Mert mi van ha...?
Múlt szombat este abban a templomban voltam Londonban, ahova a legtöbbször betérek. Zsúfolásig megtelt, nem volt szabad szék, pedig nem egy kicsi templom és nem heti egyszer van mise. Egyértelmű volt, hogy a világ minden pontjáról voltak ott hívők. Hívők, nem (egyszerű) turisták, mert végigcsinálták a teljes szertartást. Egészen megrendítő volt, és egészen más manapság a világbékéért imádkozni, mint mondjuk egy éve vagy öt éve. Mélyen elgondolkoztató.
Ez mind kavarog bennem így péntek este és akkor még elém kerül egy idézet, amit bár 'ezer' éve ismerek, de mégis újra és újra fontosnak találom megosztani is akár, nemcsak elolvasni.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz.
Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek...
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak.
Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz.
Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Gabriel García Marquez