Visszaút - június 7.
Ez már igazából nem is szabadság nap, főleg, hogy délután, az érkezés után máris dolgozom és még jól el is ázom, nem egy könnyű délután, nagyon küzdök.
Reggel korán megébredek, ilyenkor ez már mindig így van, végiggondolom az elmúlt napokat, tulajdonképpen elégedett vagyok, sajnos most is volt, amire-akire nem volt (elég) idő, ez már mindig így van, de azért jó kis szabadság volt leszámítva néhány dolgot vagy nem jó hírt.
3/4 8 után a reptéren vagyok, szokásos türelmetlen és pofátlan magyar utasok között, akik mit sem törődnek a sorban állás és sorban következés elemi szabályaival.
Nem sikerül most sem felpotyázni a bőröndöt, így huzigálom magammal, igaz, hogy nagyon stílusosan, hiszen összeöltöztünk. :)
Az alacsonyabb magasság miatt aztán most nem tudtam azt sem szemrevételezni, hogy a felhők felett milyen igazán kék az ég.
A kapitány ugyanaz, David-et lassan hangról megismerem, de ha arról nem is, arról mindenképp, hogy milyen puhán landol. :) Leszállásnál húzom az időt, hogy még megnézzem végre magamnak, hogy milyen is aki így tud letenni egy ekkora madarat, hát, a látvánnyal elégedett vagyok. :)
Visszakapcsolom az angol telefont és már pittyeg is, máris beindult az itteni élet... Szokás szerint beletelik némi időbe, amíg igazán visszarázkódom a küzdelem ellenére is.
Elmegyek már a gyerekekért, igazán cukik, kicsit át is melegszem. Alex-szal találkozom előbb, amikor meglát, felderül és már szaladna is, mikor rájön, hogy ő már ilyet nem csinál az iskolaudvaron. :) Egy kósza ölelést azért 'megenged'.
Bezzeg az öccse! :) Elálltuk a kijáratot, mert majd feldöntött, ahogy letérdeltem hozzá és ezermillió nyálas csókot cuppogtatott rám, három réteg bőrt le is puszilgatott így, itthon újabb egyet, mire kezdett normalizálódni a helyzet, de azért másnap reggelinél még kucorgott rajtam jó tízpercet. Azóta már kiakasztott, az élet újra a régi kerékvágásban. :)
Reggel korán megébredek, ilyenkor ez már mindig így van, végiggondolom az elmúlt napokat, tulajdonképpen elégedett vagyok, sajnos most is volt, amire-akire nem volt (elég) idő, ez már mindig így van, de azért jó kis szabadság volt leszámítva néhány dolgot vagy nem jó hírt.
3/4 8 után a reptéren vagyok, szokásos türelmetlen és pofátlan magyar utasok között, akik mit sem törődnek a sorban állás és sorban következés elemi szabályaival.
Nem sikerül most sem felpotyázni a bőröndöt, így huzigálom magammal, igaz, hogy nagyon stílusosan, hiszen összeöltöztünk. :)
Repül az idő, sokadjára sem értem, hogy miért nem lehet fent kényelmesen várakozni, miért kell kint aszalódni a karámban, de aztán túlteszem magam rajta. Újra ablaknál ülhetek, kényelmesen.
Késve szállunk fel, és mivel Gatwick zsúfult, még körözünk is a reptér felett legalább fél órán át és csak számolom alattam, hogy hányszor látom ugyanazt az ikertavat. Amúgy is eléggé lent szálltunk, elég sokat nézelődtem.
A kapitány ugyanaz, David-et lassan hangról megismerem, de ha arról nem is, arról mindenképp, hogy milyen puhán landol. :) Leszállásnál húzom az időt, hogy még megnézzem végre magamnak, hogy milyen is aki így tud letenni egy ekkora madarat, hát, a látvánnyal elégedett vagyok. :)
Visszakapcsolom az angol telefont és már pittyeg is, máris beindult az itteni élet... Szokás szerint beletelik némi időbe, amíg igazán visszarázkódom a küzdelem ellenére is.
Elmegyek már a gyerekekért, igazán cukik, kicsit át is melegszem. Alex-szal találkozom előbb, amikor meglát, felderül és már szaladna is, mikor rájön, hogy ő már ilyet nem csinál az iskolaudvaron. :) Egy kósza ölelést azért 'megenged'.
Bezzeg az öccse! :) Elálltuk a kijáratot, mert majd feldöntött, ahogy letérdeltem hozzá és ezermillió nyálas csókot cuppogtatott rám, három réteg bőrt le is puszilgatott így, itthon újabb egyet, mire kezdett normalizálódni a helyzet, de azért másnap reggelinél még kucorgott rajtam jó tízpercet. Azóta már kiakasztott, az élet újra a régi kerékvágásban. :)