Karácsony és ami utána jött - 1. nap - december 24.
A karácsonyi témát valahol pont ott hagytam abba, ahol épp elkezdődött.
23-án későn zuhantam ágyba, amire minden dolgom a helyére került és még az 'ehető' fát is elintéztük. Aztán nem igazán tudtam aludni, mert akárhogy is nézem, ez volt az első hajnali karácsonyom. Egészen izgultam. :)
5,37-kor arra riadtam fel, hogy elaludtuk a karácsonyt, nem lesz idő ajándékozni, mert rohanni kell a gépre. :) Vaklárma volt, igaz, nem sokkal később kóbor gyereklépteket hallottam a folyosóról, Alex izgalmában már járkált, Matthew pedig nem sokkal később ébresztés 'áldozata' lett. Mindenki (felnőtt részről) letámolygott a földszintre, az összes, mind a kettő gyerek pedig izgatottan ugrabugrált - az élet igazságtalan, újfent megállapítottam. :) Szóval mi hárman nagyon pislogva próbáltuk magunkat ültünkben megtartani a kanapén, a két kicsi meg alig kapott levegőt. :) Annyit tudtunk megereszteni, hogy énekeljenek valami karácsonyost, és első sokkjukban magyarul kezdtek rá, aminek nagyon örültem, szó mi szó. :)
Miután minden ajándékról lekerült a papír, csoda, hogy nem fulladtunk bele, én reggeliztem és összekészülődtem, hogy 9-kor útnak tudjunk indulni az állomásra. Időben voltunk, de épp elhúzott mellettünk a mentő-rendőr alakulat és láttuk leszállni a mentőhelikoptert, összerándult a gyomrom, egyrészt mert szenteste reggel főleg borzasztó ilyet látni-hallani, másrészt meg az állomás környékére tippeltünk a távolból... Nem volt rossz a tipp, tényleg ott volt gond, bár kívülről nem lehetett látni és a pénztárnál sem volt kiírva a tájékoztatón, hogy ne lenne vonat, így aztán J elindult hazafelé én meg mentem a vonathoz... Közben már bemondták, hogy két peront is le kellett zárni mentés miatt, kezdett kialakulni a káosz, torlódás, törlés, késés... Az én gyorsvonatom is folyton hátrasorolódott, mígnem törölték is teljesen, így aztán az amúgy tízpercenként induló és tizenöt perces menetidejű vonathoz úgy tűnt, nem lesz szerencsém, valahogy csak telt-múlt az idő, és nem tudtam elhagyni az állomást. Kínomban már alig tudtam kiszámolni, hogy is állok időben és vajon hogy fogom beadni, ha lekésem a karácsonyt...
Egyszercsak beraktak egy személyvonatot, aminek a reptér volt az első helyett a hetedik megállója... Jézus ereje, mi lesz ebből, de nem mertem megkockáztatni, hogy egy vonat se legyen egyszercsak, hát felszálltam. Mindenhol állt és nem mozdult, kezdtem mind idegesebb lenni, nőtt a fejem, egyszerre szentségeltem és imádkoztam.Közben még vonatvezetőt is cseréltek - vajon miért -, mindenkinek nőtt a feje, újra megfogadtam, hogy ezután is időben, sőt bőven idő előtt kell a reptérre indulni, mert ilyen bizony megeshet és próbáltam abban bízni, hogy van tartalék időm még... Egyszercsak odaértünk, nagyon megkönnyebbültem és csak úgy vágtattam a bőröndömmel, gyorsan biztonsági vizsgálat, meg akármi, gyorsan mosdó, futás,futás és még maradt is nyugodt negyed óra, hogy szerezzek élelmet. Kicsit sajnáltam, hogy nem maradt időm a szokásos bámészkodásra, de örültem, hogy legalább nem nélkülem szállt fel a gép.
Pedig jó volt a hangulat, karácsonyfák, énekesek, Grincs, meg mindenki, aki csak kellhet a hangulathoz.
Ahogy odaértem, rögtön karácsonyi zene fogadott, majd jött a Télapó mosolyogva, olyan igazán szép, szívet melengetően (tudjuk, én még mindig hiszek benne :) ), meg is álltam, majd próbáltam átlényegülni egészen 8 másodperc alatt. :)
Ha nem lettem volna futásban és a jobbik telefonom nem a bőröndben lett volna, lehet, hogy szelfire adtam volna a fejem vele. :)
Aztán jöttek a tündérek/angyalok (?), a Grincs, tényleg nagyon nagy volt a hangulat.
A kapunál újra zengik, hogy tele a fedélzet, aki tudja, kérik, adja fel a bőröndöt. Így aztán megválok a szépséges bőröndömtől, előretépek a sorban és átadom. A gépre jutásig megint hosszú sorban és sokat várakozva kell izzadni, ezt még mindig nem szeretem és továbbra sem értem, hogy addig miért ne lehetne kényelmesen ülni, amíg nem lehet folyamatosan haladni.
Közben előttem kettővel a sorban egy nyávogó cicababa szíve szerelmétől megkérdezi hangosan: 'vigyem a kabidat?!'
Felnyögök és az égre esküszöm, hogy egy, nem fogom soha kiejteni a számon, hogy *kabi*, másrészt meg nagy nehezen befogom, hogy miért is kéne vinni nő létére a férfi kabátját...?
17D vagyok most, már megint folyosószélén ülve, nem szeretem, mert nem lehet így pihenni, mellettem egy kintre szakadt 'igazi' magyar pár csecsemővel, egy rózsaszínű kis csomaggal. Apuka már akkor síkideg, nagyon tudná, hogy kell a gyereket fegyelmezni, hol a kezét, hol a lábát állítja le a gyereknek, nem is értem, hogy hogy gondolja, hogy a gyerek majd két és fél órán át nyugton marad... Felnőttként sem olyan tiszta sor ez, nem pár hónaposan. Pár sorral hátrébb egy gyerek végigüvölti szünet nélkül az utat (csókoltatom a szülőket, akik nem tudnak a fenekükön maradni amíg a gyerek nagyobbacska nem lesz), én előkotrom az mp3-at hangos hegedűmuzsikával. :)
Papírforma szerint landoltunk, de annak ellenére, hogy nem volt akkor érkező gép az enyémen kívül, csigalassúsággal jöttek elő a poggyászok, ami tovább segített az utolsó busz lekésésében a szintén lassú útlevélvizsgálattal.
Mire kiértem, márcsak éjszakai busz volt, ami mindenfelé ment volna, csak arra nem, mint amúgy a reptéri busz, vagy ami nekem jó lett volna.
Újabb szenteste, amikor a sötétben és hidegben taxira várok... Ráadásul a taxis a lehető leghosszabb úton vitt, tehát sokban fájt kicsit...
Aztán megérkezvén keresztanyámékhoz, a szokott dolgok átsegítettek: a kedvenc (keményített) damasztabroszom, a nagyanyámtól megmaradt szintén kedvenc étkészlet, a kristály boros pohár, a papucsom a helyén, a régi díszek a fán, stb, stb. Aztán az ünnepi vacsora, halászló, rántott hal krumpli salátával és a bejgli. :) A Tokajit se hagyjam ki persze! :)
Kivételesen időben lefekszem (hiszen másnap korán kell kelni), tíz előtt lesem a plafont, mivel nekem ez még csak kilenc óra a tablet csak félig van töltve, inkább nem olvasok, mert akkor nem marad másnapra belőle, a töltő meg valahol a bőröndben, ami menetkészen várja a reggelt az alsó szinten.
23-án későn zuhantam ágyba, amire minden dolgom a helyére került és még az 'ehető' fát is elintéztük. Aztán nem igazán tudtam aludni, mert akárhogy is nézem, ez volt az első hajnali karácsonyom. Egészen izgultam. :)
5,37-kor arra riadtam fel, hogy elaludtuk a karácsonyt, nem lesz idő ajándékozni, mert rohanni kell a gépre. :) Vaklárma volt, igaz, nem sokkal később kóbor gyereklépteket hallottam a folyosóról, Alex izgalmában már járkált, Matthew pedig nem sokkal később ébresztés 'áldozata' lett. Mindenki (felnőtt részről) letámolygott a földszintre, az összes, mind a kettő gyerek pedig izgatottan ugrabugrált - az élet igazságtalan, újfent megállapítottam. :) Szóval mi hárman nagyon pislogva próbáltuk magunkat ültünkben megtartani a kanapén, a két kicsi meg alig kapott levegőt. :) Annyit tudtunk megereszteni, hogy énekeljenek valami karácsonyost, és első sokkjukban magyarul kezdtek rá, aminek nagyon örültem, szó mi szó. :)
Miután minden ajándékról lekerült a papír, csoda, hogy nem fulladtunk bele, én reggeliztem és összekészülődtem, hogy 9-kor útnak tudjunk indulni az állomásra. Időben voltunk, de épp elhúzott mellettünk a mentő-rendőr alakulat és láttuk leszállni a mentőhelikoptert, összerándult a gyomrom, egyrészt mert szenteste reggel főleg borzasztó ilyet látni-hallani, másrészt meg az állomás környékére tippeltünk a távolból... Nem volt rossz a tipp, tényleg ott volt gond, bár kívülről nem lehetett látni és a pénztárnál sem volt kiírva a tájékoztatón, hogy ne lenne vonat, így aztán J elindult hazafelé én meg mentem a vonathoz... Közben már bemondták, hogy két peront is le kellett zárni mentés miatt, kezdett kialakulni a káosz, torlódás, törlés, késés... Az én gyorsvonatom is folyton hátrasorolódott, mígnem törölték is teljesen, így aztán az amúgy tízpercenként induló és tizenöt perces menetidejű vonathoz úgy tűnt, nem lesz szerencsém, valahogy csak telt-múlt az idő, és nem tudtam elhagyni az állomást. Kínomban már alig tudtam kiszámolni, hogy is állok időben és vajon hogy fogom beadni, ha lekésem a karácsonyt...
Egyszercsak beraktak egy személyvonatot, aminek a reptér volt az első helyett a hetedik megállója... Jézus ereje, mi lesz ebből, de nem mertem megkockáztatni, hogy egy vonat se legyen egyszercsak, hát felszálltam. Mindenhol állt és nem mozdult, kezdtem mind idegesebb lenni, nőtt a fejem, egyszerre szentségeltem és imádkoztam.Közben még vonatvezetőt is cseréltek - vajon miért -, mindenkinek nőtt a feje, újra megfogadtam, hogy ezután is időben, sőt bőven idő előtt kell a reptérre indulni, mert ilyen bizony megeshet és próbáltam abban bízni, hogy van tartalék időm még... Egyszercsak odaértünk, nagyon megkönnyebbültem és csak úgy vágtattam a bőröndömmel, gyorsan biztonsági vizsgálat, meg akármi, gyorsan mosdó, futás,futás és még maradt is nyugodt negyed óra, hogy szerezzek élelmet. Kicsit sajnáltam, hogy nem maradt időm a szokásos bámészkodásra, de örültem, hogy legalább nem nélkülem szállt fel a gép.
Pedig jó volt a hangulat, karácsonyfák, énekesek, Grincs, meg mindenki, aki csak kellhet a hangulathoz.
Ahogy odaértem, rögtön karácsonyi zene fogadott, majd jött a Télapó mosolyogva, olyan igazán szép, szívet melengetően (tudjuk, én még mindig hiszek benne :) ), meg is álltam, majd próbáltam átlényegülni egészen 8 másodperc alatt. :)
Aztán jöttek a tündérek/angyalok (?), a Grincs, tényleg nagyon nagy volt a hangulat.
Közben előttem kettővel a sorban egy nyávogó cicababa szíve szerelmétől megkérdezi hangosan: 'vigyem a kabidat?!'
Felnyögök és az égre esküszöm, hogy egy, nem fogom soha kiejteni a számon, hogy *kabi*, másrészt meg nagy nehezen befogom, hogy miért is kéne vinni nő létére a férfi kabátját...?
17D vagyok most, már megint folyosószélén ülve, nem szeretem, mert nem lehet így pihenni, mellettem egy kintre szakadt 'igazi' magyar pár csecsemővel, egy rózsaszínű kis csomaggal. Apuka már akkor síkideg, nagyon tudná, hogy kell a gyereket fegyelmezni, hol a kezét, hol a lábát állítja le a gyereknek, nem is értem, hogy hogy gondolja, hogy a gyerek majd két és fél órán át nyugton marad... Felnőttként sem olyan tiszta sor ez, nem pár hónaposan. Pár sorral hátrébb egy gyerek végigüvölti szünet nélkül az utat (csókoltatom a szülőket, akik nem tudnak a fenekükön maradni amíg a gyerek nagyobbacska nem lesz), én előkotrom az mp3-at hangos hegedűmuzsikával. :)
Papírforma szerint landoltunk, de annak ellenére, hogy nem volt akkor érkező gép az enyémen kívül, csigalassúsággal jöttek elő a poggyászok, ami tovább segített az utolsó busz lekésésében a szintén lassú útlevélvizsgálattal.
Mire kiértem, márcsak éjszakai busz volt, ami mindenfelé ment volna, csak arra nem, mint amúgy a reptéri busz, vagy ami nekem jó lett volna.
Újabb szenteste, amikor a sötétben és hidegben taxira várok... Ráadásul a taxis a lehető leghosszabb úton vitt, tehát sokban fájt kicsit...
Aztán megérkezvén keresztanyámékhoz, a szokott dolgok átsegítettek: a kedvenc (keményített) damasztabroszom, a nagyanyámtól megmaradt szintén kedvenc étkészlet, a kristály boros pohár, a papucsom a helyén, a régi díszek a fán, stb, stb. Aztán az ünnepi vacsora, halászló, rántott hal krumpli salátával és a bejgli. :) A Tokajit se hagyjam ki persze! :)
Kivételesen időben lefekszem (hiszen másnap korán kell kelni), tíz előtt lesem a plafont, mivel nekem ez még csak kilenc óra a tablet csak félig van töltve, inkább nem olvasok, mert akkor nem marad másnapra belőle, a töltő meg valahol a bőröndben, ami menetkészen várja a reggelt az alsó szinten.