Visszatekintő
Rohannak a napok és én még mindig nem írtam arról a pár napról, amit otthon töltöttem, vagy arról a vágtáról, amibe megint belecsúsztam.
Ugye az egész felvezetője gyakorlatilag egy tökéletes december elseje volt, aminél nyilvánvaló volt, hogy innen márcsak lefelé lehet haladni, mert annál följebb jelenleg nincs. Ez volt kedden, szerdán a pár órányi alvásommal és a véget érni nem akaró listámmal próbáltam mindennek megfelelni, de leginkább a magam elvárásainak. Gyakorlatilag teljes képtelenség volt már ránézésre is.
Csütörtökön éreztem már reggel is, hogy sok jó nem tud kisülni a napból, ráadásul rég nem érzett fáradtság húzott lefelé. Matthew beteg lett, rossz érzés volt így otthagyni, ráadásul még az iskolába is elküldeni. De a tökéletlen napot nem is idézném fel újra, elég rémálom volt az akkor is, meg írtam is róla már.
A repülőről lemászva próbáltam előnyt szerezni és pár dolgot elintézni, úgyhogy a reptérről a Köki-be mentem, hogy rendezzek kb egy egy-másfél órás ámokfutást, hogy megérkezzek keresztanyámékhoz az isteni vacsorára. :) A dolgok kezdtek javulni. :)
Egy landolás utáni naplemente, sajnos a kép nem adja vissza igazán, de lenyűgöző volt:
Péntek hajnalban buszra szálltam, hogy hazaugorjak legalább pár órára a szüleimhez és szívni egy kis fészek-meleget meg magamhoz venni otthoni ízeket. :)
És hát tényleg nagyon hajnal volt, mert bár előreváltott jegyem volt (amivel elég lett volna 1/2 7-re menni), de ugye elázott az is a tökéletlen napon, tehát még valamit intézkedni kellett. Csak úgy halkan árulom el, hogy többet kellett magyarázkodnom meg szövegelni, mire kinyomták a pénztárban, mint előtte nap a Gatwick repülőtéren az elázott beszállókártya miatt...
Tulajdonképpen bár fárasztó volt ez az utazás oda-vissza, de visszanézve is a legjobb napom volt, nyugiban voltam a buszon, tudtam végre, sok nap kihagyás után angol dolgokkal foglalkozni oda-vissza, ez megnyugtatott kicsit. Aztán menetközben a nagy nyugalomban rájöttem, hogy én, akinek több tolla van, mint egy kisebbfajta írószerboltnak, egy filces tollon kívül semmi mást nem hoztam magammal... és ugye másnap nyelvvizsga, írásbeli, kellene legalább 2-3 toll. Röhögtem kínomban, mert ez már megint nem én voltam. El kell ismerni most már, hogy nem vagyok a pengeagyú fiatal már, akinek mindig minden eszében van, főleg ha nem pihen, vagy nem is alszik - abból csak dekoncentráció lesz, és ez a pár nap ezt tisztán mutatta. Jobban kell figyelni, hogy meglegyen a minimális alvásom és valamennyi pihenésem, mindenki más csak ezután jöhet, legyen az bárki. Szóval amikor este visszabuszoztam Pestre, megint nem hazafelé tartottam, hanem még az Europarkba mentem, hogy szerezzek tollat. Hát, nem voltak túl szépek, de legalább voltak és fogtak. :)
Szombat reggel úgy éreztem, egész pengén állok, sikerült magam úgyahogy nyugalmi állapotban tartani. Ehhez képest épp hogy odaértem a megadott időpontra - na, ez sem én vagyok... 8,38-kor léptem be az ELTE kapuján, 40-et írtak legkésőbbi időpontnak. Ekkor még nem tudtam, hogy kár volt úgy vágtatni. Közben még nem akartam arra gondolni, hogy aznap még hányszor kellene nem elkésnem, pedig egy találkát már előző nap le kellett sajnos mondjak időhiány miatt.
A 9,00-re meghirdetett nyelvvizsga fél 10 után kezdődött el úgy, hogy negyed 10-kor még nem érkeztek meg a szervezők. Nagyon dühös voltam, mert éreztem, hogy ez a koncentrációmnak nem kedvez, fogynak a szorítós-drukkolós percek, meg már akkor láttam, hogy amit most itt időben csúszunk, azt a másodpercre összerakott napomban végig csúszni fogom.
Na, fél tíz után mégis elkezdődött, a világ legbunkóbb szervezői voltak, még nem tettem le arról, hogy írok panaszt, vagy legalább visszajelzést, mert végig felháborító volt a viselkedésük. Ezt nem is taglalnám, mert most így advent vasárnap nem akarnám érezni magamban újra azt a dühöt és fellázadást.
Szóval vége lett, én pedig még őrült tempóban haladtam tovább intézkedni (sajnos még nem mindent lehet online elintézni), otthon várt a kedvenc ebédem, vagyis az egyik kedvencem, de sajnos hamar be kellett fejeznem, a délelőtt gyűjtött 40 perces késés nem kedvezett, jó harminc percet késtem a délutáni első találkámról, ahol kvázi végig nézni kellett az órát, hogy a következőről ne késsek még
többet, mint azt a kb fél órát. Nagyjából sikerült.
Még a nyelvvizsga után berohantam egy templomba, hogy legalább valamennyit csendesedjek, ott találkoztam ezzel a gyönyörű Betlehemmel.
A második találka után a Havasi koncetre már időben érkeztünk, főleg hogy kérték, hogy jóval előtte menjünk a fokozott ellenőrzés miatt - ami szerintem az összes eddiginél gyengébb volt, de mindegy... Legalább ott voltam már helyben.
Hiányoltam, hogy nem volt szórólap vagy bármi kedvesség, mert szerintem az előző kettő koncertemen (tavaly nem voltam) volt.
Sokat gondolkoztam, és kicsit bejött, amitől féltem. Túl látványozták, túl produkciózták. Nagyon élvezetes volt a koncert most is, nem bánom, hogy ott voltam, de ha ennél is tovább feszítik a show-elemek számát, akkor egyszercsak nem fogok már menni. Túl-túl-túl ... van mindenből már. A szemeim még egész éjjel lángoltak a millió sokaságú lézerfénytől, a hangerő talán olyan hangos volt, amit egész életemben nem hallottam, de ez még oké, De ...
Mindettől és mindentől függetlenül persze voltak nagyon szép pillanatok, és amint ezekből épp kerül fel videó majd, fogom mutatni.
És még mindig itt a szekrényemben a karácsonyra kapott dvd a tavalyi show-ról, de még nem ültem neki.
Valahogy egyébként most a tapsokból sem éreztem akkora elragadtatást, pedig Havasi már a tizedik perc után nagyon tapsoltatni akart mindenkit, el is gondolkoztam, hogy vajon tudja-e, hogy ez már nem a délutáni műszak, és mi épp csak most kezdtük...
No, hát éjszaka, már nem is tudom mikor, de hazaértem (3/4 11 körül lett vége a koncertnek ha igaz, mert a közepén meghirdetett 20 perces szünet volt talán 35 is), akkor még kicsit pakolásztam, aztán fél 1- 1 körül kidőltem.
Vasárnap korán keltem, hogy még befejezzem a pakolást, meg már előcsomagoljam a karácsonyi ajándékokat, meg még beígértem keresztapámnak, hogy segítek az info-házijában. :) Igen, mindenki jól hallja, épp elvégzett egy alapfokú számítógépes tanfolyamot az összes 75 évével, nagyon bírom. :)
Szóval reggeli, pakolás (ebben fogom megőrülni egyszer), számtech korrepetálás, aztán valamikor tíz körül irány a reptér, közben még befutott egy örömteli hívás is AD-től, aminek nagyon örültem. :)
Szóval reptér, és a kitartó dekoncentrációban három percig nem értettem, miért nem látom az induló járatok között a londoni járatot.... hát mert nem a megfelelő terminálban voltam... komolyan, mint aki életében nem repült...
Na, miután felocsúdtam és újra röhögtem magamon (kínomban), a megfelelő terminálban újra előadtam, hogy sajnos szükségem lenne egy új beszállókártyára. Persze adtak gond nélkül, egyben megkértek (!), hogy adjam fel térítésmentesen a poggyászomat. Örömmel tettem eleget a kérésnek (és még megsimiztem a csinos-okos bőröndömet, és előre sajnáltam rajta minden karcolást, de már néhányat úgyis szerzett, amikor az otromba sofőr behajította péntek hajnalban a busz aljába - még most is összerezzenek attól a hangtól, ahogy csúszott ...) és pillanatok alatt kikaptam a főbb értékeket és elindultam a szokásos Duty Free-s körutamra, utána az újságoshoz, meg egy kávéért. Aznap ez már a második volt, de valahogy a koffein nem akart felszívódni vagy hasznossá válni.
Megint hosszú dekkolás a kinti pajtában, pedig már nem is indulok túl korán, legközelebb ki fogom várni, míg majdnem kiírják, hogy kapuzárás, még onnan is úgyis rengeteget kell várni.
Megint folyosó felől ültem, amit utálok, mellettem egy nagyon termetes asszonyság - bár neki még kényelmetlenebb lehetett-, és kemény fejfájásom nem akart múlni, ezért szereztem még egy kávét, már a harmadikat - eredmény nélkül.
Sima landolással, késés nélkül visszaérkeztem, hamar ki is jutottam, a szépséges bőröndöm is megvolt hiánycikkek nélkül, tehát lassan vissza lehetett zökkenni a normál kerékvágásba.
Ugye az egész felvezetője gyakorlatilag egy tökéletes december elseje volt, aminél nyilvánvaló volt, hogy innen márcsak lefelé lehet haladni, mert annál följebb jelenleg nincs. Ez volt kedden, szerdán a pár órányi alvásommal és a véget érni nem akaró listámmal próbáltam mindennek megfelelni, de leginkább a magam elvárásainak. Gyakorlatilag teljes képtelenség volt már ránézésre is.
Csütörtökön éreztem már reggel is, hogy sok jó nem tud kisülni a napból, ráadásul rég nem érzett fáradtság húzott lefelé. Matthew beteg lett, rossz érzés volt így otthagyni, ráadásul még az iskolába is elküldeni. De a tökéletlen napot nem is idézném fel újra, elég rémálom volt az akkor is, meg írtam is róla már.
A repülőről lemászva próbáltam előnyt szerezni és pár dolgot elintézni, úgyhogy a reptérről a Köki-be mentem, hogy rendezzek kb egy egy-másfél órás ámokfutást, hogy megérkezzek keresztanyámékhoz az isteni vacsorára. :) A dolgok kezdtek javulni. :)
Egy landolás utáni naplemente, sajnos a kép nem adja vissza igazán, de lenyűgöző volt:
Péntek hajnalban buszra szálltam, hogy hazaugorjak legalább pár órára a szüleimhez és szívni egy kis fészek-meleget meg magamhoz venni otthoni ízeket. :)
És hát tényleg nagyon hajnal volt, mert bár előreváltott jegyem volt (amivel elég lett volna 1/2 7-re menni), de ugye elázott az is a tökéletlen napon, tehát még valamit intézkedni kellett. Csak úgy halkan árulom el, hogy többet kellett magyarázkodnom meg szövegelni, mire kinyomták a pénztárban, mint előtte nap a Gatwick repülőtéren az elázott beszállókártya miatt...
Tulajdonképpen bár fárasztó volt ez az utazás oda-vissza, de visszanézve is a legjobb napom volt, nyugiban voltam a buszon, tudtam végre, sok nap kihagyás után angol dolgokkal foglalkozni oda-vissza, ez megnyugtatott kicsit. Aztán menetközben a nagy nyugalomban rájöttem, hogy én, akinek több tolla van, mint egy kisebbfajta írószerboltnak, egy filces tollon kívül semmi mást nem hoztam magammal... és ugye másnap nyelvvizsga, írásbeli, kellene legalább 2-3 toll. Röhögtem kínomban, mert ez már megint nem én voltam. El kell ismerni most már, hogy nem vagyok a pengeagyú fiatal már, akinek mindig minden eszében van, főleg ha nem pihen, vagy nem is alszik - abból csak dekoncentráció lesz, és ez a pár nap ezt tisztán mutatta. Jobban kell figyelni, hogy meglegyen a minimális alvásom és valamennyi pihenésem, mindenki más csak ezután jöhet, legyen az bárki. Szóval amikor este visszabuszoztam Pestre, megint nem hazafelé tartottam, hanem még az Europarkba mentem, hogy szerezzek tollat. Hát, nem voltak túl szépek, de legalább voltak és fogtak. :)
Szombat reggel úgy éreztem, egész pengén állok, sikerült magam úgyahogy nyugalmi állapotban tartani. Ehhez képest épp hogy odaértem a megadott időpontra - na, ez sem én vagyok... 8,38-kor léptem be az ELTE kapuján, 40-et írtak legkésőbbi időpontnak. Ekkor még nem tudtam, hogy kár volt úgy vágtatni. Közben még nem akartam arra gondolni, hogy aznap még hányszor kellene nem elkésnem, pedig egy találkát már előző nap le kellett sajnos mondjak időhiány miatt.
A 9,00-re meghirdetett nyelvvizsga fél 10 után kezdődött el úgy, hogy negyed 10-kor még nem érkeztek meg a szervezők. Nagyon dühös voltam, mert éreztem, hogy ez a koncentrációmnak nem kedvez, fogynak a szorítós-drukkolós percek, meg már akkor láttam, hogy amit most itt időben csúszunk, azt a másodpercre összerakott napomban végig csúszni fogom.
Na, fél tíz után mégis elkezdődött, a világ legbunkóbb szervezői voltak, még nem tettem le arról, hogy írok panaszt, vagy legalább visszajelzést, mert végig felháborító volt a viselkedésük. Ezt nem is taglalnám, mert most így advent vasárnap nem akarnám érezni magamban újra azt a dühöt és fellázadást.
Szóval vége lett, én pedig még őrült tempóban haladtam tovább intézkedni (sajnos még nem mindent lehet online elintézni), otthon várt a kedvenc ebédem, vagyis az egyik kedvencem, de sajnos hamar be kellett fejeznem, a délelőtt gyűjtött 40 perces késés nem kedvezett, jó harminc percet késtem a délutáni első találkámról, ahol kvázi végig nézni kellett az órát, hogy a következőről ne késsek még
többet, mint azt a kb fél órát. Nagyjából sikerült.
Még a nyelvvizsga után berohantam egy templomba, hogy legalább valamennyit csendesedjek, ott találkoztam ezzel a gyönyörű Betlehemmel.
A második találka után a Havasi koncetre már időben érkeztünk, főleg hogy kérték, hogy jóval előtte menjünk a fokozott ellenőrzés miatt - ami szerintem az összes eddiginél gyengébb volt, de mindegy... Legalább ott voltam már helyben.
Hiányoltam, hogy nem volt szórólap vagy bármi kedvesség, mert szerintem az előző kettő koncertemen (tavaly nem voltam) volt.
Sokat gondolkoztam, és kicsit bejött, amitől féltem. Túl látványozták, túl produkciózták. Nagyon élvezetes volt a koncert most is, nem bánom, hogy ott voltam, de ha ennél is tovább feszítik a show-elemek számát, akkor egyszercsak nem fogok már menni. Túl-túl-túl ... van mindenből már. A szemeim még egész éjjel lángoltak a millió sokaságú lézerfénytől, a hangerő talán olyan hangos volt, amit egész életemben nem hallottam, de ez még oké, De ...
Mindettől és mindentől függetlenül persze voltak nagyon szép pillanatok, és amint ezekből épp kerül fel videó majd, fogom mutatni.
És még mindig itt a szekrényemben a karácsonyra kapott dvd a tavalyi show-ról, de még nem ültem neki.
Valahogy egyébként most a tapsokból sem éreztem akkora elragadtatást, pedig Havasi már a tizedik perc után nagyon tapsoltatni akart mindenkit, el is gondolkoztam, hogy vajon tudja-e, hogy ez már nem a délutáni műszak, és mi épp csak most kezdtük...
No, hát éjszaka, már nem is tudom mikor, de hazaértem (3/4 11 körül lett vége a koncertnek ha igaz, mert a közepén meghirdetett 20 perces szünet volt talán 35 is), akkor még kicsit pakolásztam, aztán fél 1- 1 körül kidőltem.
Vasárnap korán keltem, hogy még befejezzem a pakolást, meg már előcsomagoljam a karácsonyi ajándékokat, meg még beígértem keresztapámnak, hogy segítek az info-házijában. :) Igen, mindenki jól hallja, épp elvégzett egy alapfokú számítógépes tanfolyamot az összes 75 évével, nagyon bírom. :)
Szóval reggeli, pakolás (ebben fogom megőrülni egyszer), számtech korrepetálás, aztán valamikor tíz körül irány a reptér, közben még befutott egy örömteli hívás is AD-től, aminek nagyon örültem. :)
Szóval reptér, és a kitartó dekoncentrációban három percig nem értettem, miért nem látom az induló járatok között a londoni járatot.... hát mert nem a megfelelő terminálban voltam... komolyan, mint aki életében nem repült...
Na, miután felocsúdtam és újra röhögtem magamon (kínomban), a megfelelő terminálban újra előadtam, hogy sajnos szükségem lenne egy új beszállókártyára. Persze adtak gond nélkül, egyben megkértek (!), hogy adjam fel térítésmentesen a poggyászomat. Örömmel tettem eleget a kérésnek (és még megsimiztem a csinos-okos bőröndömet, és előre sajnáltam rajta minden karcolást, de már néhányat úgyis szerzett, amikor az otromba sofőr behajította péntek hajnalban a busz aljába - még most is összerezzenek attól a hangtól, ahogy csúszott ...) és pillanatok alatt kikaptam a főbb értékeket és elindultam a szokásos Duty Free-s körutamra, utána az újságoshoz, meg egy kávéért. Aznap ez már a második volt, de valahogy a koffein nem akart felszívódni vagy hasznossá válni.
Megint hosszú dekkolás a kinti pajtában, pedig már nem is indulok túl korán, legközelebb ki fogom várni, míg majdnem kiírják, hogy kapuzárás, még onnan is úgyis rengeteget kell várni.
Megint folyosó felől ültem, amit utálok, mellettem egy nagyon termetes asszonyság - bár neki még kényelmetlenebb lehetett-, és kemény fejfájásom nem akart múlni, ezért szereztem még egy kávét, már a harmadikat - eredmény nélkül.
Sima landolással, késés nélkül visszaérkeztem, hamar ki is jutottam, a szépséges bőröndöm is megvolt hiánycikkek nélkül, tehát lassan vissza lehetett zökkenni a normál kerékvágásba.