Változások
Nem tudom mióta is van kapcsolatom kisebb gyerekekkel, hiszen egész kicsi koromtól átjártam vigyázni a szomszéd gyerekre és játszani vele, unokatesók is akadtak meg keresztgyerekek is. De ez még mind gyerekfejjel volt.
Aztán később, most direkt nem akarom kiszámolni a gyerekcsőszös időszakot, de be kell látnom, hogy közben itt-ott én is változtam, a megközelítésem biztosa.
Mindig ösztönösen csináltam-csinálok mindent ezen a téren (is?) és be-bekúsznak a saját gyerekkori emlékeim, élményeim.
Azt is tudom, hogy nem mindig kezeltem egy-egy ügyet jól, de vállalom.
Sok a jelenlegi cikk mostanában, hogy nem számít, hogy hányast hoz a gyerek, csak érezze jól magát, meg úgysem az igazi tudására kapja a(z) (igazi) jegyet. Ezt most már több irányból is olvasom, közben meg az a véleményem, hogy igen, alapvetően azt kellene talán nézni, hogy a gyerek saját magához képest és saját képességeihez mérten mit tud elérni, hova tud fejlődni.
A másik oldal, hogy sajnos amíg vitt pontokkal és jegyekkel lehet feljebb jutni, muszáj nézni, hogy mennyi az annyi.
Látok itt most egy egészen más iskolarendszert, mint ami otthon van, vagy amiben én meneteltem.
Lazának és közben felelőtlennek tűnik. Nincs követelmény, nincs húzás, és ettől az okos gyerek (A) belustult és motiválatlan. Nincs jegy, sem pontrendszer, időnként küldenek egy értékelés-félét A, B, C jelekkel, de egyikünk sem érti, hogy miért annyi vagy mit tanult, mit teljesített, amiből ez lett. Vagy hova kéne eljutni.
Lehet, hogy ötévesen olvas, de nem fejlett a motorikus mozgása és a koordinációja (mert alig volt ovis, és alig csináltak ott valamit, amitől ez jobb lenne, és gyenge alapokra kellene hirtelen valami nagyot dobbantani.) Délután a lecke felett görnyedünk, a parkos futkosás helyett, de valamennyire muszáj ennek behajolni, ha valamennyire kell(ene) az itteni követelménynek megfelelni, mégha nem is tudjuk, hogy igazából mi a követelmény.
Olvastam egy cikket a héten, kitelepült magyar írta ömlengve, de most nem találom, ha eszembe jut hol olvastam, linkelem.
Dehogy mi a változás (bennem) ?
A kisebbik csimóta nehezebben ír, de rengeteg akarata van és lelkes, ezért tudunk már ott tartani, hogy ahhoz képest, hogy tavaly januárban a ceruzát sem tudta megfogni, jól ír és ügyesen olvas és meg sem áll.
Ennek a kicsi ötévesnek olyan házija volt múltkor, hogy a jeleknek megfelelően színezzen ki egy teljes A4-es lapot (a jelek aszerint változtak, hogy a szó végén milyen betűk-hangok vannak, nem volt egyszerű, és volt vagy hét szín). A semmiből úgy döntöttem, hogy ez nem állapot (valamikor ekkortájt olvashattam Vekerdy-től, hogy legyünk a gyerek cinkostársai az iskolával 'szemben'), bejelölgettem, hogy melyik színt hova tegye és nekilátott színezni. Két nap múlva még mindig nem ért a végére és csak szomorúan motyorgott felette, hogy nem túl jó a színezésben. Úgy döntöttem, hogy beszállok... A lap egyik felén ő volt, a másikon én. A gyerek boldog lett, dupla tempóra váltott és pikkpukk kész lettünk.
Nem elég ügyes a motorikája, ez tiszta sor, de ettől nem lesz ügyesebb, hogy görcsben és szomorúan gubbaszt egy héten át a papír fölött az öt évével, ahelyett, hogy ugrálhatna a trambulinban.
Ugyanez a gyerek, aki aktív, megvan a maga (harcos) alkata, fürge és gyors itthon, egymás után úgy jött haza az iskolában, hogy megverték. A harmadik nap már kezdem unni, mondtam, hogy üss neki vissza. Ne hagyd soha senkinek, hogy bántson (itthon elég verekedős, tehát annyit mondtuk, hogy viselkedjen, hogy szegény átesett a másik oldalra). Ja, igen, az erőszak erőszakot szül, de a meghunyászkodás sem állapot, mégis meddig kellene tűrni...?
Pár hete az történt, hogy nem akart plusz tornára menni, mert kisült, hogy valószínűleg nem jó technikával bukfencezett és mindig megütötte magát. Felsejlett a gyomorgörcsös tornaóráim sorozata (kötélmászás, medicin labda dobás, távolugrás, kismacska, nagymacska, stb... úszás és korcsolya a középiskolában.... bláááá) és azt mondtam neki, hogy kérje meg, hogy segítsenek neki, ha ezután se megy, ne csinálja. Csak azt csinálja, amit szeret és aminek örül és amitől jól érzi magát. Iskola utáni plusz óráról beszélek, tehát semmi extrát nem mondtam, de arra nincs szükség, hogy egy hülye bukfenc miatt egész nap szorongjon ötévesen. Ott motyorgott az iskolakapuban szomorúan péntek reggel, ezt nem hagyhattam. És lássatok 'csodát', a helyzet megoldódott, azóta volt kettő tornaóra is és nem panaszkodott. :)
Aztán később, most direkt nem akarom kiszámolni a gyerekcsőszös időszakot, de be kell látnom, hogy közben itt-ott én is változtam, a megközelítésem biztosa.
Mindig ösztönösen csináltam-csinálok mindent ezen a téren (is?) és be-bekúsznak a saját gyerekkori emlékeim, élményeim.
Azt is tudom, hogy nem mindig kezeltem egy-egy ügyet jól, de vállalom.
Sok a jelenlegi cikk mostanában, hogy nem számít, hogy hányast hoz a gyerek, csak érezze jól magát, meg úgysem az igazi tudására kapja a(z) (igazi) jegyet. Ezt most már több irányból is olvasom, közben meg az a véleményem, hogy igen, alapvetően azt kellene talán nézni, hogy a gyerek saját magához képest és saját képességeihez mérten mit tud elérni, hova tud fejlődni.
A másik oldal, hogy sajnos amíg vitt pontokkal és jegyekkel lehet feljebb jutni, muszáj nézni, hogy mennyi az annyi.
Látok itt most egy egészen más iskolarendszert, mint ami otthon van, vagy amiben én meneteltem.
Lazának és közben felelőtlennek tűnik. Nincs követelmény, nincs húzás, és ettől az okos gyerek (A) belustult és motiválatlan. Nincs jegy, sem pontrendszer, időnként küldenek egy értékelés-félét A, B, C jelekkel, de egyikünk sem érti, hogy miért annyi vagy mit tanult, mit teljesített, amiből ez lett. Vagy hova kéne eljutni.
Lehet, hogy ötévesen olvas, de nem fejlett a motorikus mozgása és a koordinációja (mert alig volt ovis, és alig csináltak ott valamit, amitől ez jobb lenne, és gyenge alapokra kellene hirtelen valami nagyot dobbantani.) Délután a lecke felett görnyedünk, a parkos futkosás helyett, de valamennyire muszáj ennek behajolni, ha valamennyire kell(ene) az itteni követelménynek megfelelni, mégha nem is tudjuk, hogy igazából mi a követelmény.
Olvastam egy cikket a héten, kitelepült magyar írta ömlengve, de most nem találom, ha eszembe jut hol olvastam, linkelem.
Dehogy mi a változás (bennem) ?
A kisebbik csimóta nehezebben ír, de rengeteg akarata van és lelkes, ezért tudunk már ott tartani, hogy ahhoz képest, hogy tavaly januárban a ceruzát sem tudta megfogni, jól ír és ügyesen olvas és meg sem áll.
Ennek a kicsi ötévesnek olyan házija volt múltkor, hogy a jeleknek megfelelően színezzen ki egy teljes A4-es lapot (a jelek aszerint változtak, hogy a szó végén milyen betűk-hangok vannak, nem volt egyszerű, és volt vagy hét szín). A semmiből úgy döntöttem, hogy ez nem állapot (valamikor ekkortájt olvashattam Vekerdy-től, hogy legyünk a gyerek cinkostársai az iskolával 'szemben'), bejelölgettem, hogy melyik színt hova tegye és nekilátott színezni. Két nap múlva még mindig nem ért a végére és csak szomorúan motyorgott felette, hogy nem túl jó a színezésben. Úgy döntöttem, hogy beszállok... A lap egyik felén ő volt, a másikon én. A gyerek boldog lett, dupla tempóra váltott és pikkpukk kész lettünk.
Nem elég ügyes a motorikája, ez tiszta sor, de ettől nem lesz ügyesebb, hogy görcsben és szomorúan gubbaszt egy héten át a papír fölött az öt évével, ahelyett, hogy ugrálhatna a trambulinban.
Ugyanez a gyerek, aki aktív, megvan a maga (harcos) alkata, fürge és gyors itthon, egymás után úgy jött haza az iskolában, hogy megverték. A harmadik nap már kezdem unni, mondtam, hogy üss neki vissza. Ne hagyd soha senkinek, hogy bántson (itthon elég verekedős, tehát annyit mondtuk, hogy viselkedjen, hogy szegény átesett a másik oldalra). Ja, igen, az erőszak erőszakot szül, de a meghunyászkodás sem állapot, mégis meddig kellene tűrni...?
Pár hete az történt, hogy nem akart plusz tornára menni, mert kisült, hogy valószínűleg nem jó technikával bukfencezett és mindig megütötte magát. Felsejlett a gyomorgörcsös tornaóráim sorozata (kötélmászás, medicin labda dobás, távolugrás, kismacska, nagymacska, stb... úszás és korcsolya a középiskolában.... bláááá) és azt mondtam neki, hogy kérje meg, hogy segítsenek neki, ha ezután se megy, ne csinálja. Csak azt csinálja, amit szeret és aminek örül és amitől jól érzi magát. Iskola utáni plusz óráról beszélek, tehát semmi extrát nem mondtam, de arra nincs szükség, hogy egy hülye bukfenc miatt egész nap szorongjon ötévesen. Ott motyorgott az iskolakapuban szomorúan péntek reggel, ezt nem hagyhattam. És lássatok 'csodát', a helyzet megoldódott, azóta volt kettő tornaóra is és nem panaszkodott. :)