Desanka Maksimović: Titkunk
Az embereknek nem mesélek rólad.
Nem mondom el hogy számomra csak
ismerős vagy-e, vagy drága barát;
azt sem milyen vagy, azt sem
álmainkban megmaradt-e
a vágy, az egykori társ.
Nem mondom el, hogy a magányban,
tikkadtan, fáradtan valaha is
bárki kettőnk közül szeretett-e mást;
azt se szívünk
magunk vagy
mások miatt fájt-e
egyáltalán.
Nem mondom el szemünk
milyen összhangja kötött össze
bennünket a csillagrendszerekben;
azt sem én vagy te
kívántad-e –
tulajdonképpen egyre megy.
Nem mondom el az élet
vagy a halálfélelem
kötötte-e össze kezünket;
azt sem hogy a harsány
nevetést jobban szerettük-e
a patakokban folyó könnyeknél.
Egyetlen szótagot sem mondok nekik,
mi történt, vagy történhetett volna-e valami
ami összefon, örökre
egyesít bennünket;
azt sem hogy méreg vagy
gyógyír-e az ami
a történtek után történt.
Nem mondom el senkinek
bennem miattad milyen
költemény él:
melegen bódít-e
mint erdőink tavasszal;
vagy csendes és szomorú
hallgatag bensőmben.
Ó, nem mondom el senkinek
az a költemény, ami bennem él
vidám-e vagy csüggeteg.
Jobban szeretem ha hallgatagon
megyünk mindketten
oda, ahol ugyanaz a fény ragyog
éjjel, nappal, pirkadatkor;
oda, ahol egyformán meleg
a gyönyör és a gyötrelem;
oda, ahol örök szövetek
éltetik vágyaival együtt az embert.
(Fehér Illés ford.)