Az eddigi legjobb repülésem
Ezt a posztot már nagyon régóta készülök megírni, de olyan féltett emlékekkel van tele, hogy valahogy attól 'féltem', ha leírom, elillan. De közben meg attól is félek, hogy annyira múlik az idő, hogy megkopik a 'fénye', és akkor meg azért nem lesz meg.
Így aztán arra jutottam, mégis megosztom, hiszen hol, ha nem itt, nem igaz? :)
Na szóval, még mielőtt dörzsölnétek a kezeteket és már a nászajándékomon gondolkoznátok, nem, (még) nem ült le mellém az igazi a legutóbbi londoni járaton, filmkocka szerűen neki sem mentem a kis hülye bőröndömmel, de azért végre a sok (majdnem szószerint) hányatott sorsú repüléseimben lett egy igazán mámoros és van egy lelkembe égett mosoly, hogy ilyen szépen fejezzem ki azt a szép barna szempárt.
Na, hát honnan is kezdjem...
Ugye arra még emlékeztek, hogy milyen volt a hazafelé tartó út és hogy milyen gondolataim támadtak akkor. /Egyébként a történet hitelessége miatt elmondom, hogy a március 31-i poszt az aznapi jegyzetfüzetes jegyzetekből készült, és nem a visszaút szépsége miatt csúnyítottam el, az tényleg akkor és ott történt és azok voltak az érzéseim. A blogolás alatt szoktam rá, hogy van nálam mindig egy jegyzetfüzet, mert néha oda kerül egy-egy poszt, amíg be nem gépelem./
És hogy ki ült a mellettem lévő ülésen, stb...
Na, hát ez a visszafelé tartó út, ez nem mindennapi volt. Egy csomó olyan dolog történt már előjelben, ami előtte sosem, olyanokat csináltam, amit nem szoktam, stb... Nézzünk néhány ilyet:
Ugye aznap délelőtt volt, hogy turistáskodtam Pesten, amit szintén nem szoktam.
Aztán ebéd után keresztapám a teletexten nézegette, hogy mikor megy a gép, pedig mondtam én, hogy mikor és már akkor láttuk, hogy 17,35 helyett 18,40-re ígérték. Nem is értettem, hiszen tiszta volt az idő, máskor is késett már, de nem szokták előre ezt írni, a 40 perchez már amúgy is hozzászoktam. Mondtam, hogy most mindegy mit írt a teletext, nekem mégiscsak ki kell mennem oda időben.Kiértünk rekord időben, három után a reptéren voltam.
Felpotyáztam a bőröndöt, innentől máris elegáns voltam, öntöttem magamra a szokásos illatot, de egy új, kedvenccé vált sálam volt rajtam, amit előtte napokban kaptam, (és valamiért hirtelen ötlettől vezérelve otthon top-ot cseréltem, ami egy szépség, amit még korábban kaptam valakitől randi-felsőnek, és eddig tartogattam, de akkor délután azt mondtam, hogy ezt én nem tudom kivárni, amíg valaki elhív, hát felveszem - na jó, nem évek óta tartogattam, csak azt hiszem ősz óta valahogy)
Szóval csinatos voltam és illatos és fel voltam készülve, hogy még órákig leszek a reptéren. Így aztán dupla adag vizet vettem aranyáron, otthonról dupla szendvicsem volt és most volt olvasnivalóm hetekrevalóan. :)
Kivételesen (!) szépen nyomtatott beszállókártyám volt, mert a bőröndfelvevős helyes fiú (zavarában?) összefirkálta a nyomtatottat, és adott egy szépet helyette. Ő akkor amúgy 72 perces késésről mesélt.
Újabb szokatlanság ezen felül, hogy még a várakozás alatt lefotóztam, mert a tesóm otthon kérte, hogy mutassak egy repjegyet, de akkor nem volt nálam. Szóval még a reptéren lefényképeztem, amíg egyben volt és átküldtem e-mailen. Akkor még nem tudtam, hogy posztolni is fogom.
Aztán újabb érdekesség, hogy a beszállókapuban nem tépték le azt a felét, amit újabban szokás letépni, tehát szépen egyben maradt (bár sokan már app-pal chekkolnak be, az okoskájukkal; lehet, hogy ezért sem tépnek). Mivel ez fontos lett több szempontból, eltettem, pedig már egyet sem rakok el, de ez az emlékfalon van.
Szóval még ezelőtt volt, hogy a szendvicsemből felnézve és nem megidva a kávémat felfedeztem kicsit odébb Kovács Patríciát a kis pereputtyával, aki épp pár nappal korábban elbűvölt a Fekete Péterben. Nagyon örültem neki és valahogy odamentem volna, hogy mondjam, hogy hát kösz és de milyen jó volt és nagyon szeretem a hangját, meg ilyenek, dehát na, már nem rajongunk nyilvánosan, vagy mi. :)
Szóval elmentem hátra a kapuhoz, egyrészt mert ott bőven van hely, másrészt ott sok a monitor, láthattam hogy mikor kell majd beszállni, most már 18,30-ról írtak.
Szóval ahogy ott ücsörgök, feltűnik a színen két pilóta, akkor még nem tudtam jól kivenni a csíkokat, de egyik karját addig néztem, amíg meg tudtam számolni, hogy három, a másikon négy. Jah, hát azt tudjátok, vagy lehet, hogy itt még nem írtam, de a kapitányokat mindig megnézem. :) Messziről bírom a sötét hacukájukat, meg hogy általában csapatban járnak, ami azért elég hatásos. De az is jól esik, hogy leszállás után mindig kijönnek elköszönni. Ezért ha lehet, mindig elől szállok ki. Akarom látni, ki tartott fent a fenében ilyen óriási terhet (a felhajtóerőn és a fizika törvényein kívül).
Szóval ülök ott és látom ezt a két embert. Akkor még különösebben nem is foglalkoztatott a téma, gondoltam, milyen jó, hogy legalább friss kapitányunk lesz, de miért mennek ilyen korán, hát nem tudják, hogy még nincs is itt a gép? :)
Na, olvastam, wifiztem tovább, míg végre neki lehetett indulni. Újabb szokatlanságot műveltem, kifelé lefotóztam a karámot, hogy tudjam mutatni, hogy esetenként 3-4 járat utasai hol dekkolnak még a beszállás előtt akár 40 percet is (mikor fent annyi a hely, mint égen a csillag).
Így aztán arra jutottam, mégis megosztom, hiszen hol, ha nem itt, nem igaz? :)
Na szóval, még mielőtt dörzsölnétek a kezeteket és már a nászajándékomon gondolkoznátok, nem, (még) nem ült le mellém az igazi a legutóbbi londoni járaton, filmkocka szerűen neki sem mentem a kis hülye bőröndömmel, de azért végre a sok (majdnem szószerint) hányatott sorsú repüléseimben lett egy igazán mámoros és van egy lelkembe égett mosoly, hogy ilyen szépen fejezzem ki azt a szép barna szempárt.
Na, hát honnan is kezdjem...
Ugye arra még emlékeztek, hogy milyen volt a hazafelé tartó út és hogy milyen gondolataim támadtak akkor. /Egyébként a történet hitelessége miatt elmondom, hogy a március 31-i poszt az aznapi jegyzetfüzetes jegyzetekből készült, és nem a visszaút szépsége miatt csúnyítottam el, az tényleg akkor és ott történt és azok voltak az érzéseim. A blogolás alatt szoktam rá, hogy van nálam mindig egy jegyzetfüzet, mert néha oda kerül egy-egy poszt, amíg be nem gépelem./
És hogy ki ült a mellettem lévő ülésen, stb...
Na, hát ez a visszafelé tartó út, ez nem mindennapi volt. Egy csomó olyan dolog történt már előjelben, ami előtte sosem, olyanokat csináltam, amit nem szoktam, stb... Nézzünk néhány ilyet:
Ugye aznap délelőtt volt, hogy turistáskodtam Pesten, amit szintén nem szoktam.
Aztán ebéd után keresztapám a teletexten nézegette, hogy mikor megy a gép, pedig mondtam én, hogy mikor és már akkor láttuk, hogy 17,35 helyett 18,40-re ígérték. Nem is értettem, hiszen tiszta volt az idő, máskor is késett már, de nem szokták előre ezt írni, a 40 perchez már amúgy is hozzászoktam. Mondtam, hogy most mindegy mit írt a teletext, nekem mégiscsak ki kell mennem oda időben.Kiértünk rekord időben, három után a reptéren voltam.
Felpotyáztam a bőröndöt, innentől máris elegáns voltam, öntöttem magamra a szokásos illatot, de egy új, kedvenccé vált sálam volt rajtam, amit előtte napokban kaptam, (és valamiért hirtelen ötlettől vezérelve otthon top-ot cseréltem, ami egy szépség, amit még korábban kaptam valakitől randi-felsőnek, és eddig tartogattam, de akkor délután azt mondtam, hogy ezt én nem tudom kivárni, amíg valaki elhív, hát felveszem - na jó, nem évek óta tartogattam, csak azt hiszem ősz óta valahogy)
Szóval csinatos voltam és illatos és fel voltam készülve, hogy még órákig leszek a reptéren. Így aztán dupla adag vizet vettem aranyáron, otthonról dupla szendvicsem volt és most volt olvasnivalóm hetekrevalóan. :)
Kivételesen (!) szépen nyomtatott beszállókártyám volt, mert a bőröndfelvevős helyes fiú (zavarában?) összefirkálta a nyomtatottat, és adott egy szépet helyette. Ő akkor amúgy 72 perces késésről mesélt.
Újabb szokatlanság ezen felül, hogy még a várakozás alatt lefotóztam, mert a tesóm otthon kérte, hogy mutassak egy repjegyet, de akkor nem volt nálam. Szóval még a reptéren lefényképeztem, amíg egyben volt és átküldtem e-mailen. Akkor még nem tudtam, hogy posztolni is fogom.
Aztán újabb érdekesség, hogy a beszállókapuban nem tépték le azt a felét, amit újabban szokás letépni, tehát szépen egyben maradt (bár sokan már app-pal chekkolnak be, az okoskájukkal; lehet, hogy ezért sem tépnek). Mivel ez fontos lett több szempontból, eltettem, pedig már egyet sem rakok el, de ez az emlékfalon van.
Szóval még ezelőtt volt, hogy a szendvicsemből felnézve és nem megidva a kávémat felfedeztem kicsit odébb Kovács Patríciát a kis pereputtyával, aki épp pár nappal korábban elbűvölt a Fekete Péterben. Nagyon örültem neki és valahogy odamentem volna, hogy mondjam, hogy hát kösz és de milyen jó volt és nagyon szeretem a hangját, meg ilyenek, dehát na, már nem rajongunk nyilvánosan, vagy mi. :)
Szóval elmentem hátra a kapuhoz, egyrészt mert ott bőven van hely, másrészt ott sok a monitor, láthattam hogy mikor kell majd beszállni, most már 18,30-ról írtak.
Szóval ahogy ott ücsörgök, feltűnik a színen két pilóta, akkor még nem tudtam jól kivenni a csíkokat, de egyik karját addig néztem, amíg meg tudtam számolni, hogy három, a másikon négy. Jah, hát azt tudjátok, vagy lehet, hogy itt még nem írtam, de a kapitányokat mindig megnézem. :) Messziről bírom a sötét hacukájukat, meg hogy általában csapatban járnak, ami azért elég hatásos. De az is jól esik, hogy leszállás után mindig kijönnek elköszönni. Ezért ha lehet, mindig elől szállok ki. Akarom látni, ki tartott fent a fenében ilyen óriási terhet (a felhajtóerőn és a fizika törvényein kívül).
Szóval ülök ott és látom ezt a két embert. Akkor még különösebben nem is foglalkoztatott a téma, gondoltam, milyen jó, hogy legalább friss kapitányunk lesz, de miért mennek ilyen korán, hát nem tudják, hogy még nincs is itt a gép? :)
Na, olvastam, wifiztem tovább, míg végre neki lehetett indulni. Újabb szokatlanságot műveltem, kifelé lefotóztam a karámot, hogy tudjam mutatni, hogy esetenként 3-4 járat utasai hol dekkolnak még a beszállás előtt akár 40 percet is (mikor fent annyi a hely, mint égen a csillag).
Na, aki jól megnézi a képet, feltűnik rajta másfél ember. De nekem ez ott még nem tűnt fel, csak pár nappal már ittlévén. És béna is voltam, mert pont az az ember nem látszik rajta, akinek kellene, pedig azt hittem, lesz róla képi bizonyítékom... :)
Szóval ahogy ott ácsorogtam ezek után emlékszem, amikor végigfutott a fejemen, hogy Jézusmária milyen fiatalok, remélem jól vannak és fittek, meg akármi... (ugye nem kell magyarázzam, hogy miért voltak ilyen gondolataim)
Végre kész volt a gép, be lehetett szállni. Nem volt túl sok kedvem, egyrészt eszembe jutott, hogy milyen rosszul voltam legutóbb, hogy most az utolsó sorban van a helyem az ablaknál, ami a gép legutolsó ülhető helye - leszámítva a stewardesst, aki az ajtónál ül; hogy a késés miatt milyen soká fogok hazaérni, stb...
De ha már ráértem, most még a gépet is lefotóztam. Ki tudja minek. Talán mert el kellett foglaljam magam valamivel a lépcsőn állva.
Szóval beültem a 26F-re, beletörődve, hogy ez egy ilyen forduló volt most, de legalább ablaknál ülhetek. Az előttünk lévő sor üres volt, ami elég szokatlan, kivéve, ha nem a Sámuelék is utaznak, mert ők mindegy hányan vannak, utolsóként érkeznek a gépre...
De nem, nem ők jöttek, hanem a két pilóta, kapitány. A gép felénél járt a szebbik (amikor épp felnéztem), a három csíkjával, a szép barna szemeivel és a csinos pofijával, hát ahogy van, azon az emberen minden szép volt. Elfogultság nélkül mondom, ritkán, nagyon ritkán van ilyen szerencse, nekem főleg. :) Teljesen elzsibbadva (megkövülten vagy mi a jó szó) néztem csak, ahogy jött mind hátrébb a gépben, míg le nem ült az előttem lévő sorba (ekkor már levegőt sem vettem, csak tudtam, most semmi majré, nem lehetek rosszul... :) ). Pontosan arra a székre ült le, ahol pár nappal korábban majdnem telibe hánytam a mackós, tetovált benga állatot. :))) Szóval az a szék rehabilitálva lett.
A másik kapitány (az nagyképű volt már messziről) ült előttem az ablaknál, és az én korábbi helyem üresen tátongott. :) Néha sajnálom, hogy az easyjetnél kötött ülésrend lett, vagy épp akár szerencse is volt ez. :) A fura az volt, hogy azért ők itt nem sima utasok voltak, hiszen egyenruhában repültek, és igen, nem a váltó személyzet volt. :) Szóval nem utasok voltak, fura, hogy nem a legelső nagyobb helyeket kapták elválasztva business class-nak. Hazarepülő kapitányok voltak másik társaság másik járatáról.
Szóval alig akartam elhinni, hogy ez történt. És lyukat néztem az ülésbe, mert amúgy nem láttam semmit - sajnos. ;)
De valahogy az arc, a hang, az alkat beégett, százezerből felismerném, biztos vagyok benne. Egyetlen arcot sem tudnék felismerni a gépről, arra sem szoktam emlékezni, hogy milyen arcú fazon ül mellettem, stb. Egy-egy gyerekes családra szoktam emlékezni, mert mindig róluk szól a gépen minden, hangosak, sokan vannak és sok a cókmók. :)
Gyönyörű naplementét kaptam el, (ez nem az a kép), csak néztem bele, elképesztő volt. Aztán ezek ketten is nagyon nézték és elméláztam, hogy mennyi ilyen szépet láthatnak ott a gép elején, a legjobb kilátásból. És úgy megkérdeztem volna egy csomó dolgot, ami akkor eszembe jutott. De csak néztem tovább bele a lángoló napba.
A gépből szinte utolsónak szálltam ki, na onnan hátulról nem is volt nehéz. :) A hídon még elmentem mellette, visszanéztem, akkor még ott volt, várta a másikat és akkor még utoljára jól megnéztem, hogy el ne feledjem...
/Mert a repülős személyzetet mindig elnyelik a reptereken a titkos ajtók, egész máshol járnak, nagyon ritkán lehet velük találkozni./
De ahogy ott éjszaka felnéztem egyszercsak az útlevélvizsgálatnál, hát a mellettem lévő kacskaringós sorban ott huzigálják ezek ketten is a bőröndjüket. Óh, Jézus!
Nagyon késő volt már ekkor, hiszen a 6,30 helyett 7,15-kor szálltunk fel, hosszabb volt a repülés is, több mint 2,5 (de elrepült az idő :) ), szóval már nagyon fáradtan néztem ki magamból.
Gyűjtöttem még néhány újabb utolsónak vélt pillanatot. Aztán hamar átjutottam, nem csuktak le, nem romlott el az útlevél átvilágító, tehát nem volt esély feltűnösködésre :), így elindultam a bőröndért. A bőröndöm már szaladt körbe a szalagon (nem is értem, hogy voltak ilyen gyorsak), utánavetődtem és ahogy megvolt minden cuccom, a tömegben újra feltűnt egy arc, majd elnyelte egy ajtó. Az volt az utolsó, és az tényleg az utolsó rácsodálkozásom.
Azóta fel-felnézek egy-egy gépre itt az égen és mindig elmélázok, hogy vajon ott van-e...?