Üljön le néha valamelyik folyó partjára, és bámuljon bele a vízbe. Ne engedje, hogy a víz mozgása, a fény, az áramlás tisztasága és mélysége hipnotizálja.
A gondolkodás bárminémű mozgása nélkül nézze. A csend ott van ön körül, önben magában, a folyóban és azokban a fákban, amelyek a teljes nyugalomban vannak.
Nem viheti haza, nem tarthatja meg az elméjében vagy a kezében, nem hiheti azt, hogy valami különleges állapotba jutott. Ha igen, akkor az nem csend; akkor az csupán emlék, képzelgés, romantikus menekülés az élet mindennapos zaja elől. A csend következtében van minden.
A zene, amelyet ma reggel hallott, a csendből hatolt el önhöz, azért hallotta, mert elcsendesedett, és a zene a csendben túlhullámzott önön. Csakhogy nem hallgatjuk a csendet, mert a fülünk tele van az elme fecsegésével.
Ha szeret, és közben nincs csend, helyzetét a gondolkodás annak a társadalomnak a játékszerévé változtatja, amelynek a kultúrája rosszakarat, isteneit pedig az elme és a kéz építette fel. A csend ott van, ahol ön, önben és ön mellett.
(Nincs más forradalom részlet.)