Mondd szépen...

Kimondani betűket, szavakat egyáltalán nem könnyű. 

Sok(féle) nyelvtanulásos nekifutásra, sok évek küzdelmével együtt is ezt mondhatom. De mondhatnám a kicsiket is akár a családból (akik már jól megnőttek), de akár a két kicsi mucikát itt, hogy hányszor kell elmondjam én helyesen, hányszor és hányszor megpróbálják, amire sikerül. Nem könnyű, és így felnőtt fejjel érzem tényleg azt, hogy a dolgokat nem csak úgy tudjuk... Nem olyan egyszerű, hogy tudunk kezet mosni, felhúzni egy zoknit, a cipőt nem kacsán felvenni, a dzsekit jól eltalálni, a cipzárról már ne is beszéljünk... stb, stb...

És akkor mondd szépen, hogy ...

"- Mondd szépen: cukor.

A szóvégi r-t kimondani már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska... Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam és így szóltam:

- Mondd szépen: villamos-végállomás.

Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utánaformálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világrajönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki száján. Lehajtotta fejét, és elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s ami soha vissza nem ötlött volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat - az, hogy amit tudunk, milyen fáradalmak és kínok és töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, kifújtam az orrát, kezébe nyomtam a nápolyis zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit, és hüppögött."

(Örkény István: Nápolyi - részlet)