A pillanat részegsége a legmagasabb. Álltál már az erdőben a fák lombján átszűrődő remegő fényfolt előtt? Akkor tudod, mi a pillanat. Láttad már séta közben a gyalogutat elveszni a fák között? Nincs bennem semmi bosszú és irigység, és nem kívánok semmiféle elégtételt. Nem érzem magam megrövidítve. Csak az előzi meg önmagát, aki hiányt érez és elégtételre éhes. De azzal, hogy megelőzi önmagát, elvéti a legnagyobbat, a jelent, azt, hogy vagyok. Nincsenek céljaim, s ezért a jövő nem érdekel. A világ van, és én vagyok. Nem elég? Minden előre vetülő képzelet megrontja az időt, amelyik elkövetkezik, s amikor elérkezik hozzám, már félig üres, tegnap kimostam belőle az aranyat.

Így kapom az életet a maga tisztaságában. Ennél többre nem viheti senki.

(Hamvas Béla: A magyar Hüperion: ötödik levél)