Krónika - utolsó 4 nap (elmaradt magyar napok posztja)
Te jó ég, közben eltelt egy hónap, és ebből a posztból még mindig vannak hiányzó részek, próbálok visszaemlékezni.
Május 30. péntek
Az esküvői előtti nap. (Aki esetleg régen járt erre, ne ijedjen meg, nem az én esküvőmről van szó, hanem a tesóméról. Én még kitartok. :) )
Május 31. szombat
Az esküvő napja.
5 előtt már az udvart járom (rettenetes hideg van, két vastag pulóver és téli zokni szükséges), és levadászom a virágoskert minden szép és szebb példányait. 7 kicsinyke asztaldísz elkészítése vár rám az étterembe. Alig látok, a fejem húz, a hidegséggel alig bírok. Attól tartok, hogy talán a vacsoráig kibírom állva, ülve. :) És további nehezítő körülmény: az eddig csak sajgó derékrészem egyre rosszabb állapotban volt, alig bírtam már hajolni.
Június 1 . vasárnap
Június 2. hétfő
A visszaút napja.
Fél 6 után ébredek és mint az őrült olvasom a könyvem hátralévő részét. Sikerült a terv, igaz, hogy a metron fejeztem csak be, de továbbadtam afféle zálognak. :)
Ja, ki ne hagyjam, hogy előző nap leszakadt az új farmerom derékrésze, tehát reggel 8-kor keresztanyám már ment a varrónőhöz, hogy még kész legyen, és délután tudjam csomagolni.
Délelőtt, a pár órával későbbi repülésre nem is gondolva párás szemmel meredtem át a kávém fölött, majd nem sokkal később meghallottam az egyik kedvenc dalomat is. Vannak pillanatok, amit tényleg jó lenne örökre maradandóvá tenni.
Texas - The Conversation: https://www.youtube.com/watch?v=wDPyMD_CLgc
Kezdett megint végem lenni, az elmúlt napokban a maximumra járattam az érzelmeimet.
Aztán később a buszon (miután a kismocsótáknak beszereztem néhány túró rudit meg más finomságot a gépre) meg belefutottam az mp3-mal egy másik kedvencbe:
Polyák Lilla - Itt és most: https://www.youtube.com/watch?v=2o5Vkon4uJE
Még utolsó nagy ebéd keresztanyámnál a damasztabroszos terítés fölött (nagyanyám kedvenc tányérjaival, amit ritkán használunk), aztán újabb böröndölés és kalandos autós út a reptérre. Kalandos, mert idő előtt indultunk, így is mindenbe belefutottunk, terelésbe, útjavításba, dugóba, ami csak lehet.
Reptéren már mindenféle Sámuel és hasonlójuk ott volt. Onnan vettem észre őket, hogy messziről láttam, hogy gurul két játékautó a földön és mögöttük kúszik két gyerek nem épp tisztán már ... Matthew arcán az őszinte hihetetlen döbbenet, hogy vajon honnan kerültem újra elő. :)
Őrült mérlegelésbe kezdtünk és addig-addig pakolásztunk, amíg némi túlsúllyal bechekkolhattunk. Itt aztán egy kicsit külön váltunk és elmentem a szertartásos duty shoppos parfümfujkodási utamra, aztán a kapunál újra találkoztunk. Hosszú és nem annyira kívánt repülés következett. A felszállás után nem sokkal átnézve az egyik gyerek feje fölött épp az egyetemi toronyépület felett jöttünk el, ami még fentről nézve sem kicsi. De most nagyon szépen látszott a Duna is és felette a szépséges Erzsébet híd is.
A reptéren a csomagok begyűjtése sem volt kis meló, de azért szerencsére most is mindenünk meg volt.
Ja, van egy kép, hogy miként is utaztunk (a gyerek nem a poggyász része):
Nos, hát így ért véget az egy hónappal ezelőtti mo-i kiruccanás. :)
Május 30. péntek
Az esküvői előtti nap. (Aki esetleg régen járt erre, ne ijedjen meg, nem az én esküvőmről van szó, hanem a tesóméról. Én még kitartok. :) )
Anyám még dolgozik délutánig, így én reggel újabb gőzhajtásba kapcsolok. A cupcake-eket beígértem és menet közben, és a délelőtt folyamán szembesülök azzal, hogy mint a faksznis sztárséfek, én is csak megszokott konyhában és megszokott eszközökkel szeretek (=tudok) igazit alkotni, és akkor még az igazi alapanyagokról nem is szóltam. A jól bevált angol sütireceptem a világért sem akart a bögötei atmoszférában összejönni. Égett ami éghetett, folyt, ami folyhatott, rettenetes. Kezdtem odajutni, hogy nem vállalom be, hogy én csináltam. Úgyis volt annyi vendégsütő, gondoltam majd valakire rákenem. Ezzel elment a délután nagy része és a sikamikára a nap további része. Az esküvői asztaldíszekhez még este 8-kor mentünk a szomszédhoz alapanyagért. A mackógatyám már sokadik mosásra érett meg, alig álltam a lábamon. Igazi látványosság voltam.
Aztán még szedtem epret is, az is igaz, hogy megenni már elfelejtettem...
11 is elmúlt, mire a nászajándékot előkerítettem, hogy becsomagoljam. Azt már nem mondom el, hogy mikor feküdtem le...
Aztán még szedtem epret is, az is igaz, hogy megenni már elfelejtettem...
11 is elmúlt, mire a nászajándékot előkerítettem, hogy becsomagoljam. Azt már nem mondom el, hogy mikor feküdtem le...
Ja, mert hogy még fújtam lufit is... igen, megint... :)
Az esküvő napja.
5 előtt már az udvart járom (rettenetes hideg van, két vastag pulóver és téli zokni szükséges), és levadászom a virágoskert minden szép és szebb példányait. 7 kicsinyke asztaldísz elkészítése vár rám az étterembe. Alig látok, a fejem húz, a hidegséggel alig bírok. Attól tartok, hogy talán a vacsoráig kibírom állva, ülve. :) És további nehezítő körülmény: az eddig csak sajgó derékrészem egyre rosszabb állapotban volt, alig bírtam már hajolni.
Sietni kellett, mert még reggelizni is kell és 8-ra már-még fodrászhoz is kell menni. Ott már majdnem elaludtam, 10 körül értünk újra haza, amikor már szállingóztak a pesti rokonok, meg érkezett letétbe a menyasszonyi csokor, meg a többi.
És még várt rám a terasz, előtér kicsinyke diszítése, meg ilyenek. Ekkorra már sokan voltunk, plusz hét fő a mi hármunkhoz. Mindenhol tányér, kaja. Óh, és na. Jöttek a sütik. Szerencsére sokan mellénk álltak és anyám munkatársai közül többen is kettesével hozták a sütiket. Isten áldja őket, mert görcsöt kaptunk volna. :) Húsz fölötti különféleségről beszélünk. És újabb feladat nékem, összerakni ezekből 10 nagy tányért a vacsorai asztalra, és még a meghívott családoknak egy-egy doboznyit összeválogatni, plusz a sütőknek (ez is még 6 fölötti). A sütik már csütörtök óta érkeztek, és hát mindegyiket kellett ugye minőségellenőriznem is. :) Hálátlan feladat én mondom, mert mire szombat délelőtt volt, már ránézni, sem megfogni sem volt gusztusom, nem hogy még enni belőle...
A kinti dekor elkészült (igen, ez itt mind a bögötei rózsakertből van), az ebéd lement.
Következő menet az öltözködés és talpalatnyi hely találása lett volna. Már jöttek a vendégek, amikor végre a mackót a fekete nadrágra cseréltem. A magas sarkú cipőm, (amit előző éjjel sikerült szerencsére megtalálni) kínzó volt és egy helyen szakadásnak is indult. Valamennyit tudjak csak tipegni benne, a többi jó lesz ülve is. :)
Reggelre már rosszabbra fordult az időjárás (lásd két pulcsi hajnalban), és dél tájban már esett is. Pedig utolsó pillanatig reménykedtünk a szabadtéri panorámás esküvőben. Kár érte, de a benti is szép volt egyébként.
Na, de csak egyenesbe kerültünk, igyekeztem tanú-vá válni. :) Az anyakönyvezetővel gyors egyeztetés a helyszínen, közben már csak nevetni tudtam az ideges vőlegényen. Utolsó pillanatban még elvállaltam a gyűrű-tartó szerepét (mert egy kisebb-nagyobb gyermek sem akarta) is, ha már úgyis az emelvényen feszítek. :)
A tanú tanúsítványa:
A polgári esküvőben az a szép, hogy kb öt perc után már házas is, aki az akar lenni. Kezdtem én is megkönnyebbülni, hogy lám, milyen jól bírtam, semmi bőgés, semmi elérzékenyülés. Na, de ekkor jött a ríkatás... Lenéztem a lámpát a plafonról és a szám szélét is majd szétrágtam, mert emlékszem én, ha engem el kap az érzékenyülés az esküvőn, akkor onnan nem lesz megállás. Épp jó időpontban jött a világfinom Szent István pezsgő. :) És azt még nem is mondtam, hogy még el is méláztam, mert a bevonulási zene (de lehet hogy később volt) a Szívből szeretni volt. :) El is méláztam, és magamban dúdolásztam, valóban ide való is lehet a dal, pedig már sok helyen hallottam, de erre még nem is gondoltam. Amúgy is volt számomra néhány meglepődés, de ezeket nem árulom el. :)
Aki esetleg nem ismerné a dalt: https://www.youtube.com/watch?v=7CKRHnS_zTE
Később még a Fame-ből is hallottam egy dalt, de erre már nem is emlékszem. :( Arra viszont igen, hogy aznap lett még egy PB. :)
Ja, és közben újra megállapítottam, hogy bár anyakönyvvezető is akartam lenni nagyon sokáig, de ez a terület sem nekem való.
Pity-puty meg is volt a szertartás, aztán már téptünk is az étterembe. Ha jól emlékszem, 29-en voltunk végül, nagyrésze családtag. Volt egy üres szék, ami az én kísérőmé volt (lett volna), így tiszta sor volt, hogy nem fogok táncolni, mert hát székkel nehéz volna... ;)
Ehhez tartottam is magam, a fáradtságtól és a szúró derékfájástól amúgy is csak támasztani tudtam már magam, így aztán sajnos nem is bírtam végig a lagzit, mint olyat (szégyen ide, szégyen oda).
Nagy mulatság volt, ezt nem is részletezném. Később még karikagyűrű keresés is volt, de nem árulom el, hogy kié gurult el. :)
Otthon még, hogy újfent csak anyámat (de magamat nem) kíméljem rendet vágtam, mert egy üres ágy sem volt. :)Június 1 . vasárnap
Kimerülten és kialvatlanul ébredek, addigra már kettesével nyelem a fájdalomcsillapítókat, érzem hogy ebből délutánra kutya nagy bőgés lesz. Lett is, mivel a tisztes rokonság addig búcsúzkodott, hogy már szétestem. Ezt nagyon sajnálom, mert nem szeretem bőgve eljönni otthonról. Újfent megfogadom, hogy nekem ilyenem nem lesz, ha sorra kerülök kiadok minden feladatot mindenkinek, a helyre majd éppcsak elmegyünk és onnan meg elmegyünk, melózzon ennyit valaki más. :)
És remélem lesz ki vállalja, hogy erre majd figyelmeztessen. :)
Tehát ebben a hangulatban (amire még rátett egy délelőtti temetőlátogatás is) és szakadó esőben hagyom el déltájban a szüleimet és Bögötét. (Ahol fájó volt látni az összes mindenemet is eldobozolva, lezárva; azzal az érzéssel-gondolattal, hogy vajon melyikben mi van, és mikor bonthatom majd ki őket...)
3 után már Pesten vagyunk a fülledtségben. Vár még rám egy esti találkozó, amit szinte le is mondok, mert érzem, hogy nagyon rég nem tapasztalt módon vagyon szétcsúszva. Ha nekiültem volna simán össze tudtam volna számolni, hogy mennyit aludtam az elmúlt x napban összesen, a napi öt órás átlag nem jött volna ki. A megtett km-ekről már nem is beszélve. Újra megfogadom, hogy ezt nem csinálom magammal többet.
Szóval addig győzködöm magam, hogy csak nekiindulok (közben még egy misét is sikerül beiktatni), hogy találkozzak még valakivel. Ami nagyon jót tett és nagyon megható is volt. Nagyon örülök neki. Ezer éve nem voltam TD-nél (szerintem mindenki tudja, hogy ki ő, aki nem e-mailben rákérdezhet), mégis sikerült másodperc pontosan 7 órakor érkeznem, amit nem is hagyott szó nélkül (ez nagy értékem volt nála mindig). :) Mondtam, hogy ami jó volt az életemben, azon nem változtatnék. :)
A Ferenciek terén vártam közben egy buszra, míg hozzá igyekeztem és körülnéztem kicsit úgy turistásan, csak úgy álló helyemben.
Szóval, D amúgy D-sen várt a tőle akár megszokottnak is tekinthető hungarikumokkal. :) Nagyon-nagyon jól esett. a közel 2,5 órás beszélgetés múlt és jövő elemzés is, ami szintén annyira jellemző rá. :) A vele való kapcsolatom tényleg nagyon érdekes, hogy is mondjam, nagyon -nagyon sok fázison ment át ez az elmúlt 14 évben. De megérte, és fontos is.
Tíz után indultam el tőle, utána és közben volt még két telefonom, összehoztam egy másnapi találkát és még ki akartam olvasni egy könyvet, amiből még hátravolt 70 oldal, de tovább akartam adni.
Napközben még beszéltem J-vel is, hogy akkor utazunk-e másnap, vagy sem... :)
Június 2. hétfő
A visszaút napja.
Fél 6 után ébredek és mint az őrült olvasom a könyvem hátralévő részét. Sikerült a terv, igaz, hogy a metron fejeztem csak be, de továbbadtam afféle zálognak. :)
Ja, ki ne hagyjam, hogy előző nap leszakadt az új farmerom derékrésze, tehát reggel 8-kor keresztanyám már ment a varrónőhöz, hogy még kész legyen, és délután tudjam csomagolni.
Délelőtt, a pár órával későbbi repülésre nem is gondolva párás szemmel meredtem át a kávém fölött, majd nem sokkal később meghallottam az egyik kedvenc dalomat is. Vannak pillanatok, amit tényleg jó lenne örökre maradandóvá tenni.
Texas - The Conversation: https://www.youtube.com/watch?v=wDPyMD_CLgc
Kezdett megint végem lenni, az elmúlt napokban a maximumra járattam az érzelmeimet.
Aztán később a buszon (miután a kismocsótáknak beszereztem néhány túró rudit meg más finomságot a gépre) meg belefutottam az mp3-mal egy másik kedvencbe:
Polyák Lilla - Itt és most: https://www.youtube.com/watch?v=2o5Vkon4uJE
Még utolsó nagy ebéd keresztanyámnál a damasztabroszos terítés fölött (nagyanyám kedvenc tányérjaival, amit ritkán használunk), aztán újabb böröndölés és kalandos autós út a reptérre. Kalandos, mert idő előtt indultunk, így is mindenbe belefutottunk, terelésbe, útjavításba, dugóba, ami csak lehet.
Reptéren már mindenféle Sámuel és hasonlójuk ott volt. Onnan vettem észre őket, hogy messziről láttam, hogy gurul két játékautó a földön és mögöttük kúszik két gyerek nem épp tisztán már ... Matthew arcán az őszinte hihetetlen döbbenet, hogy vajon honnan kerültem újra elő. :)
Őrült mérlegelésbe kezdtünk és addig-addig pakolásztunk, amíg némi túlsúllyal bechekkolhattunk. Itt aztán egy kicsit külön váltunk és elmentem a szertartásos duty shoppos parfümfujkodási utamra, aztán a kapunál újra találkoztunk. Hosszú és nem annyira kívánt repülés következett. A felszállás után nem sokkal átnézve az egyik gyerek feje fölött épp az egyetemi toronyépület felett jöttünk el, ami még fentről nézve sem kicsi. De most nagyon szépen látszott a Duna is és felette a szépséges Erzsébet híd is.
A reptéren a csomagok begyűjtése sem volt kis meló, de azért szerencsére most is mindenünk meg volt.
Ja, van egy kép, hogy miként is utaztunk (a gyerek nem a poggyász része):
R már várt bennünket és volt egy igazi filmes pillanat. Én mentem elől Matyussal (aki húzta maga után a kis trankiját) és az egyik nagy trolival, és mentünk át a tömegen. Csattogott a kis lábikóival mellett és szövegelt is (éjszaka volt már szinte), amikor egyszercsak meglátva R-t mondom neki, hogy nézzen csak oda... Abban a szent pillanatban a tömegben elengedte a tranki madzagját és szaladt ahogy bírt az apja felé, Daddy, Daddy...
Nos, hát így ért véget az egy hónappal ezelőtti mo-i kiruccanás. :)