Anglia – 4. nap. (hétfő, április 22.)

Hétköznapra ébredünk, ami annyit jelent, hogy Alex 9-re iskolába megy. Még kicsit mindig távolságtartóak, szerintem nem értik, hogykerültem oda. (Mivel szombaton Londonban voltam, vasárnap reggel Alex mondta is, „azt hittem elmentél” – hogy hogy esett, nem részletezném…)

Mert nekik még mindig a (régi) nanny vagyok - gondolom, és hát eddig az volt a szokás, hogy a nannyk váltják egymást és nem szoktak visszatérni. Egyről sem tudok magamon kívül, aki visszament látogatóba.

Matt már játszik velem olykor, ami jó. Van egy fura helyzet délelőtt, és megszakítva a játékot Edit után indul az emeletre, én meg visszahívom, amiből marha nagy sírás lesz. Magam alá esek, sírhatnékom van, hogy basszus, hát ez a helyzet közel sem kedvező, mert ha nem is játszunk, akkor ennek a látogatósdinak később nem sok értelme lesz. Elismerem magamban, hogy ezt a kismanót a régi formában elvesztettem, nincs miért ámítsam magam, új alapokra kell helyezzem a kapcsolatot. Később Edit kimegy vele a parkba, magamban fel sem merül, hogy én is menjek. A napokban aztán majd a helyzet oldódik, Matte egyre többször jön felém és egyszercsak megtörik a jég, elkísérhetem pisilni (már nincs pelusa, és a nagy wc-be járunk); és amikor beszállok az esti fürdetésnél a hét elején, engem választ gardedámnak. Kicsi dolgoknak tűnhetnek ezek, de akik voltak kicsi gyerekekkel, azok tudják, hogy a kegyekért meg kell dolgozni, és nekik egyáltalán nem mindegy, hogy kivel veszik fel a pizsit, vagy kivel mennek pisilni.

Délután, el is megyek otthonról, csavargok egy kicsit Bromleyban, hogy szellőzzek – és nosztalgiázzak.

Jutkával tervezgetjük, hogy mivel teljen a hét, böngésszük az időjárást, ajánlkozok, hogy segítek neki egy csomó mindent elintézni, mivel május elején kezd az új munkahelyén.

Amire este van érzem, hogy a heti mélyponton túl vagyok, mert megértettem, megéreztem valamit abból, amiért jöttem. Nagyon magamban cipeltem valami függésfélét amióta hazamentem, és ezt tudtam, hogy rendezni kell. Annál fontosabb nekem ez a család, hogy egyszercsak ne is vegyek róluk tudomást. Megéri a meló, amit most végigcsinálok ahhoz, hogy később normális, szimpla jó kapcsolatban maradjunk; és ez ne egy egyszeri látogatás legyen; bár most nem tervezek semmit. Fontos, és ideje itthon továbblépnem dolgok felé, és megvalósítani azt, ami a fejemben van. Eddig ez nem ment.

Tovább tervezem a következő napokat, az egyéni kirándulásomat, bár az anyagiak erősen korlátozzak, pont emiatt nem sok esély van most a következő utakra (majd máskor talán): Blenheim Palace, Stratford upon Avon, Warvick Castle, stb…

Folytatjuk tovább az ünneplést is, Editnek sikerül egy időszaki vizsgája, ezért megint borozgatunk és ismerkedünk. Egyre jobban kijövünk, már lehet hülyéskedni is és esetelemezni. Meglepő neki, hogy pontosan értem és átérzem, hogy mi nehéz neki a nannységben meg a kitelepülésben és ez visz bennünket előbbre és közelebb. Ez sem olyan egyszerű, mert nem kibeszélni akarom az ő munkaadóját és az én vendéglátómat,de amiket most mondok, azt szemben is elmondtam mindig és most is vállalom. A határ nagyon vékony, tudom. Pont ez nehéz. Az is más, hogy én hazajövök, de ő ott marad ugyanabban a helyzetben. Az én egyévem alatt ha valaki jött, nekem ez ugyanúgy nehéz volt.