A hegy és az Erőss ember

Tele minden újság, netes oldal, tévé, rádió, facebook stb. az eltűnt hegymászókról szóló nem jó hírekkel... Pont nem olyan régen olvastam egy nem túl régi interjút magával Erőss Zsolttal - elgondolkodtatott... ahogy elgondolkodtatott a felesége összes nyilatkozata és az ereje is... Most botlottam egy nagyon szép írásba (Palya Beától), emlékezésbe, ezt idemásolom nektek, mert ez megint elgondolkoztatott...

"Drága Zsolt,
felkavar ez most, hogy elmenni látszol. Félóránként rámegyek az Indexre, hátha azt írják, "Erőss Zsolt csodával határos módon életben maradt", és akkor a cikk majd taglalja, hogy erődnek utolsó cseppjeivel levánszorogtál a sátrakig, vagy valami ilyesmi, és egyedül a kisujjad utolsó perce fagyott el.
Képek jönnek rólad, Hildáról, a gyerekekről... a színes csíkos hordozóban hoztátok Csomát koncertre, és arról beszélünk, hány kiló már, ő meg csak kacag a karjaimban. "Magos hegyen nem mehetek félelem nélkül....", ezt énekeltem neked tavaly Kapolcson, te meg mosolyogtál persze. Aztán az esti buliban keleti zenék szóltak, te a babzsákban hátradőlve beszélgettél, a legtermészetesebb módon fogtad a térded fölött a csonkolt lábadat, és semmi szégyen nem volt benned, el is felejtettünk zavarba jönni. Majdnem mentem egyszer veled hegyre is, de akkor épp más csúcsokat másztam, talán lemezbe daráltam a húsomat vagy valami ilyesmi. A picit már nagyobb Csomát dajkáltam nagy hassal, Gréta a műlábadat ölelte épp, Hilda megint színesben, idilli volt a jelenet, és egy pillanatra átfutott rajtam ez a "mi van ha...", de rögtön el is hessegettem.
Szerettem, ha találkoztunk, szerettem, hogy neked is a természet a mániád. Hegy-nézésű lettél, a tekintetedet elmélyítették a végtelen magaslatok, az arcodat megedzette a nap, a szél. Az otthonosság érzése mellett ijesztő borzongás is átjárt, ahogyan a nálad nagyobb erőkkel lejtett merész táncodra gondoltam. Erőss, erős... De fura, hogy most rólad írok, hogy ilyen közel vagy... Én vajon milyen megmászhatatlan csúcsoknak megyek neki, hányszor fárasztom túl magam, játszom-e a veszéllyel, visszajárok-e embertelenül gyönyörű körülmények közé... Volt, hogy én is zuhantam, volt, hogy fulladtam, volt, hogy izgatott és inspirált a veszélyzónában való mászkálás. De Lilivel ez azt hiszem megváltozott, vagy csak hosszú időre jegeltem a szélsőségeimet. Igen, a kisgyerekeidre gondolva düh és fájdalom mar belém, miért, miért. De én nem vagyok te, és csak sejthetem, hogy a hegy milyen nagy erővel hív, és sejtem azt is, ennek a hívásnak nem lehet és szabad ellenállni.
De talán azért írtam ezt az egészet, mert a legnagyobb félelmem az, hogy Lilinek nem tudok ott lenni, amikor ő szeretné.
Minden jól van, ahogy van. Nyugalmat neked Zsolt odafent, Hilda, nektek erőt és barátok ölelő karját idelent."