Egy hét telt el

Egy hét telt el

Egy hét telt el a nagy távozásom –érkezésem óta. Soknak is tűnik, meg kevésnek is, mindesetre megy egyik nap a másik után.

Ma a nagy híres „Nyárutó” volt, ami egyfajta intézeti csapat (le)építés. Az első az elmúlt akárhány évben, amit nem én szerveztem.

A Nagytétényi Kastélyban jártunk, érdemes megnézni most is normál kiállítással, de majd leginkább karácsonyi pompában, amire már évek óta készülök/készülünk – eddig eredménytelenül. (Ma nem volt kedvem fényképezni egy db-ot sem, pedig nálam volt a masina, tehát most nem lesznek képek, de a honlapon biztos akad egy-kettő: )

Onnan átmentünk a Kopaszi-gáthoz, ahol ettünk egy jó ebédet meg utána lett volna némi hókamóka. Már kedvem is jött volna hozzá, de csapatjátéknál hiába voltunk ott vagy tízen is, gyér hozzáállás miatt utolsók lettünk.

Egész idő alatt – amióta visszaálltam dolgozni kicsit lógok a levegőben, és a helyem sem igazán találom – bár talán nincs is, ez ma csúcsosodott, így aztán a visszatérős „hoztam nektek csokit” akcióm elmaradt, a többieknek szánt csokit hazahoztam. Időnként valaki kapcsol, hogy visszajöttem és kérdez egy-két mondatot, aztán megy tovább. Közben az utódom ül még mindig a helyemen az eredeti megállapodás szerint, én meg csinálok ilyen-olyan munkákat (nem munkakörit) és mindig odaülök egy laptoppal, ahol éppen nincs senki.

Ma amikor már épp ott tartottam, hogy felállok és inkább hazamegyek (de hova), egy munkatársam oda jött köszönteni (délután) – pedig vele kevésbé van közeli kapcsolatom, és konkrétan levette, hogy hol tarthatok… Annyit mondott, hogy biztos nehéz az aklimatizálódás, ő átérzi és az a tapasztalat, hogy nem kevés idő szükséges és a kint töltött egy év nem is olyan kevés, ne becsüljem le, és hagyjak időt magamnak bőven megérkezni… És most figyeljetek: egy német mondás szerint: „A lélek gyalog jár.” – nem repülővel, nem busszal, nem akárhogy, gyalog – lassan, és majd ideér egyszer… Addig kell neki az idő. Meg magamnak is. Erre klappolt rá, vagyis ez klappolt a hétvégén hallottakra is, ami Gréti templomi évnyitóján volt (egy héttel az iskola után, mert hogy hagyják minden évben, hogy a gyerekek kicsit megérkezzenek), az igazgatónő felolvasott egy kis történetet (mintha ezt már hallottam is volna), ami most nekem is szólt:

Most sajnos nem találom, de ha beugrik, hozom...

Valahogy fél 4 lehetett ekkor, amikor ezt úgy éppen emésztgettem és többen már hazafelé indultak, nekem hazamenni nem volt kedvem, de ottmaradni is leginkább egyedül vágytam volna vagy normális társaságban – szűken.

Ezért aztán a Közvágóhídnál irányt váltottam pillanat alatt és a régen szeretett 2-es villamossal turistáskodtam kicsit. El végig a Jászai-ig, aztán visszafelé leszálltam a Vigadónál, vettem egy jó limonádét (elnézést, alkohol mentes mojitot – a kiírás szerint), aztán elslattyogtam a Piarista térig (lehet, hogy nem a pontos neve) és leültem egy padra és néztem magam elé, csakúgy bambán bele a lefelé tartó napba. Aztán bementem a templomba.