Az utolsó nap

Furcsa érzéssel ébredtem kedd reggel, amikor kezdett érezhetővé válni, hogy ez az utolsó és akkor holnap… Az eddig várt időpont eljött, de valahogy mégsem várom. Nehezen akaródzik bepakolni, nehezen készül a búcsúajándék és valahogy nem jó érzés az elválásra gondolni.

A kicsik valamit mind jobban éreznek, mind jobban bújnak és akarják, hogy üljek oda mesét nézni, menjek játszani, stb. Minden hozzámbújásnál és ölelésnél elszorul a szívem, hogy már nem sokáig. Most is azt érzem, hogy sok minden belejátszott a döntésembe, és amikor döntöttem, próbáltam őket leválasztani a témáról, mert ha őket nézem, nem biztos, hogy így döntök, de magamat kellett előtérbe tenni. Őket nagyon sajnálom, mert már nagyon közel kerültünk egymáshoz, mind jobban ki lehetett jönni velük és éreztem, hogy szeretnek és elfogadnak. És bár tudom, hogy a kicsit még könnyen idomulnak, de valahogy mégis egyfajta ’gyerekkínzásnak’ érzem, hogy időnként valaki jön, akit megszeretnek aztán az tovább áll. Egy (sőt kettő) gyereket otthagyni, akit szeret az ember, a világon az egyik legnehezebb dolog.

Szóval az utolsó nap van, még próbálok sok mindent elintézni, elrendezni körülöttük. Lótok-futok, meg-megállok, megsimizem őket, megpuszilgatom és játszunk ezt-azt. Csinálok még egy papír repülőt, amit Alex úgy szeret és annyira tud örülni minden alkalommal, mintha legalább a csillagokat lehoztam volna.

A reggeli kávé rámömlik a kanapén, mert Matte mászkál rajtam föl-alá... A döbbenettől, hogy mindenem kávés, nem tudok szólni, csak ülök és gondolkozom, hogy mozduljak meg. Alex megáll előttem, megszakítja a harcozást és azt mondja: "Berni, kell hívni segítséget?" (megszokta J-től, hogy ha valami van, mindig kiabál, hogy Segítség!)

Délelőtt átvasalom a kis iskolai pólóit és belevasalom a nevét, a cipőkbe, pulcsikba, nadrágokba beírom a nevét. Jóleső tevékenység és sajnálom, hogy nem mehetek érte egyszer sem az iskolába és nem láthatom, amikor felragyog az arca, amikor felismer a sok ember között. Olyan szép emlékek ezek az oviból, amikor így szaladt, vagy fáradtan vánszorgott és meg-megölelt vagy csak odabújt és mondta közben a nyakamba: „én örülök, hogy te jöttél” – és aztán ha még iszit is vittem (már pedig az esetek többségében vittem), pláne nagyon örült.

Délután még Robert elviszi magával játszani meg foglalatoskodni, Matte közben alszik, én meg nekiállok végre bepakolni (és befejezni az ajándékokat), és ekkor már délután 2 óra van. A munkások még dolgoznak a padláson, de szerencsére 4 körül elmennek, így van idő gyors takarításra, és a lelkiismeret rendbetételére. 5 után el kezdek készülődni, mert 6-kor indulunk a vacsorára. A kicsi mucikákat kiöltöztetem kedvemre és csinosra :) A nannys munkából ez volt az egyik legélvezetesebb, kitalálni a ruháikat és összhangba hozni őket. :) Mert szerintem attól, hogy kisfiúk, még nem kell sehogyan kinézniük. És mindig meg is dícsértem őket, amit Alex már értett is, mert azt szokta mondani lazán: „Hááát kösssz!” És a huncut félmosoly ott húzódott a szája sarkában. Aztán a ’nevelés’ meg is hozta a gyümölcsét, mert amikor meglátott normális ruhában (és nem pólóban meg ócska mackóban) időnként azt mondta: „Berni, nagyon tetszik a te blúzod!” – vagy  „Berni, te is elmész dolgozni?”  - vagy ha megérezte a parfümömet: „Berni, én szagolok téged”, stb…

Szóval elkészültünk, egy nagy ajándékszatyorba beraktam mindent és elindultunk vacsorázni a Frankie és Bennybe. Ez egy nagyon jó hely, egyszer azt hiszem már írtam róla. Mindenki megkapja a kis ajándékát, a kicsit még mindig nem tudják, miért is van mindez.

A mucikák megkapják az új ivópoharukat, meg puzzlet és mesekönyveket. Minden nagyon bejön nekik, és nekem ez elég.

A szülők is megkapják személyre szólóan és még a közös ajándékuk: az egy éves munkabeszámolóm fotóalbum és ’könyv’ formájában, ami blogon is elérhető lesz hamarosan, meg az összes eddigi fényképet (közel 2000 kép és 3 giga) egy pendrive-on. Igazából a könyvből csak ízelítőt, mert azon még kell dolgozzak azért, meg nem is tudtam eljutni nyomtatni, így megkapták a címlapot és némi ízelítőt 5 oldalban. Tátva maradt szájak és ájulás, és a tény, : „Óh, my God, Berni is crazy.”

Robert kapcsol elsőnek és „Thank you Berni and kiss kiss.”, Matyuska közben kotlik az ölemben és fényképez, amit ő csak úgy hív: „Matte, csííííz”. Szakszerűen fogja és nyomkod mindent.

Bezabálunk úgy igazából, nem kímélvén magunkat, jön a boros üveg is, és sikerül megmohókodni.  Mindennek hatására érzem, hogy a könnyek nem sokáig maradnak bent, egyszercsak el fognak indulni. 

Az érzéseim nem csalnak, épp hogy elindulunk hazafelé, valami szóba került az úttal kapcsolatban és Alex felteszi a kérdést: „Why (miért) ? – Pillanatnyi csend és mindannyiunk belátja belül, hogy nem lehet tovább húzni a dolgot sem reggelig (amikor ráadásul megkezdi az iskolát), sem hazáig, meg kell mondani: „Alex, Berni holnap reggel hazautazik Magyarországra, el kell búcsúzni tőle – hazamegy az ő Mamijához.” Könnybe lábadó szemek és azonnal sírós hangon folytatja” De miért? én azt akarom, hogy a Berni itt maradjon” – Rcccsen a szívem nagyokat belül és közben Matte is kontráz: „Én is!, Matte is!” Sírok halkan és most is, ahogy felidézem, alig látom a monitort, még jó, hogy vakon gépelek. Legszívesebben most ölelném át őket jó szorosan és el sem engedném őket soha. 

Mindenki mondja, hogy ő is nagyon sajnálja a Bernit és hogy majd jövök látogatóba, amint lehetséges. Közben szóba kerül valami játék, amit szeretne karácsonyra.

Kapcsol a kicsi (nagy), és azt mondja, hogy „én azt szeretném Mami, hogy a Berni jöjjön karácsonyra és építsen velem hóembert!” – a drága, hát mit lehet erre mondani…? Leginkább semmit, mert egyrészt szemétnek érzem magam, amiért akaratlanul is most megbántom, másrészt, meg tényleg nem merek neki ígérni semmit, mert az a legtisztességesebb.

Hazaérünk közben egy fél óra elteltével és amikor kiengedem a kocsiban újra kezdi: „Berni, én nagyon szomorú vagyok, hogy Te elmész” – a drága, milyen kicsi, és hogy el tudja mondani – vajon miért szokunk le az ilyen dolgokról, mire megnövünk…? Leguggolok hozzá és megölelem jó szorosan ott a ház előtt a sötét, hűvös estében. 

Mentvén a dolgot, mondom neki, hogy menjünk be és mutassuk meg a Mamának a szép új poharat meg az ajándékot.

Lefekvés idejére kezd mindenki kicsit megnyugodni (látszólag) és én mind jobban félve várom a reggelt és nagy elválást (de talán nem örökre).

Nehezen alszom el, a táskák szinte lezárva, a szobám személytelenné kezd válni már.