A repülés


A mostani repülóút sem volt zökkenőmentes. Egyrészt rengeteg csomagom – cuccom maradt még hátra, ezért hétfőn az eredeti csomaghoz hozzáadtunk még egyet. Legalábbis az volt a cél, hogy 20+20 kg-val repüljek. Először gondoltunk arra, hogy majd egy futár hazaviszi, de ha a plusz poggyász olcsóbb, akkor mégiscsak jobb együtt repülni. Olcsóbb volt a plusz poggyász, így amellett döntöttünk, de megint kiderült, hogy az első gondolat a jó mindig. Hogy miért is?
Fél órával előtt nyitott a check in pult a kiírtnál, így rögtön nyitásra már ott is voltam. Kedzek méretni és tudom, hogy túlsúlyos vagyok biztosan, kell majd még kipakolni bele a kézi poggyászba. Otthon még abban is reménykedtem, hogy ha túl sok az utas, meg szokták engedni, hogy ingyért föl lehet adni még egy csomagot – ilyenkor az értékeket kiszedem egy tartalék táskába, a többit föladom.

Ehhez képest jött a hideg zuhany.
Az első táskánál még boldog vagyok, óh csak 16 kg valamennyi. Jaj, a másik 24,6. (max 20-20 kg-nál tartottam agyban). 
Na, én ezen aggódtam, hogy a 4 kg-ot át kell pakoljam, és akkor pont jó leszek, de közben azt mondja a csaj, hogy 20 kg többletem van. Mondom, az nem lehet, mert 2 poggyász van chekkolva online, meg ennyit is fizettünk. Azt mondja, hogy 2 csomag az igaz, de összesen lehet 20 kg és nem vetttük hozzá extra kg-t. Lemegy a redőny, nézek hülyén és azt mondja, értem-e, és lerajzolja. Nem azt nem értettem amit mond, hanem hogy hogyan lehetséges ez?! (a jegyet nem én vettem, hanem Jutka) Folytatja, hogy 10 font kg-nként, tehát 200 fontot kell fizetnem. Mondom, hogy akkor ok, majd visszajövök, de vissza a táskák (már föl volt címkézve, félig az osztályozóban és be voltam chekkolva) – törölt mindent és kiálltam a sorból. Hívtam Jutkát, mondtam, hogy gáz van, ilyenkor mi van. Azt mondja, biztos hogy jól vagyok rendelve, beszél ő a pultossal. Visszamegyek soron kívül, néz rá mindenki mérgesen. Beszél a csajjal (előre rettegek a telefonszámlámtól), és ő továbbra is azt hajtja, amit nekem, de a vége az, hogy hívják a főmuftit, a vezető menedzsert. Jön is vagy 10 perc múlva, az eredmény ugyanaz, vagy nem repülök vagy ott hagyok egy táskát, de 20 kg-nál többel föl nem mehetek a gépre. 
Mit van mit tenni, egy csomagot összerakok 20 kg körülire, a másikra meg kitaláljuk, hogy otthagyom a csomagmegőrzőben és Robert elmegy érte valamikor délután és majd küldik a csomagszállítóval egyszer. Nos, a nagy bőröndöt bechekkolom, de hiába szedtem ki belőle már egy csomó mindent, még mindig 21,8 kg. Újra le a szalagról, lakat le, megtúrom (de mérgemben már rég nem emlékszem, hogy melyik sarkában vannak a nehezek, az átpakolandók és ráadásul ami nem folyékony vagy éles), vissz a szalagra, még mindig nehéz, 20,5. Még mindig túlsúlyos – elvileg, de a csaj már megszán és azt mondja, fine és OK. Közben arra gondolok, hogy remélem nem én leszek ma az, akinek szúrópróba szerűen lemérik a kézi poggyászát, mert az közel nem a megengedett tíz kg…
Közben már ott tartok, ha átmegyek a biztonsági vizsgálaton és még le is szállok ma ép csomaggal, duplán adok hálát az Úristennek.

Na, szóval bechekkoltam és akkor a táskával elindultam megkereseni a csomagmegőrzőt. Meg is lett, újra megmagyarázni és megérteni, mit akarok. Mert nem voltunk benne biztosak, hogy ott tudom hagyni úgy, hogy a cetli meg nálam van. Valószínűleg nem az első vagyok a hasonló szituban, mert elég, ha a számot tudja valaki, aki elhozza és majd fizet.
Újra felhívom Jutkát, hogy mi a helyzet, Robert hogy tudja elvinni a táskát és megírom neki az sms-t a számmal. És innentúl majd újra izgalmas, hogy meglegyen, megkapja és majd a futárral megérkezzen.

Meglepő módon a tele táskával nem akadok fenn a biztonsági vizsgálaton és kivételesen a make up-ot sem vizsgálják be külön ablaknál, így végre vágtatok a duty shop felé, hogy lelocsoljam magam a jelenlegi kedvenc illatommal (ami egy Christian Dior)), és megállok a Jack Daniels kóstoló pultnál és iszok egy mintát, de alig lötyög valami a pohár fenekén, de mégsem gondolom illendőnek vissza állni a sorba :)

Ezek után még megyek és eszek egy szendvicset (ha már a hűtőben maradt a sok bőgésben) meg iszom egy kávét. Robertnek még megírom sms-ben a tudnivalókat és azért elküldöm Jutkának is, hátha valamit nem jól írtam, és válaszolja, hogy minden oké, a fiúk már kerestek, hogy hova lettem…
Közben már idő van, hogy végre kiírják a beszállási kapu számát. Ezt továbbra is nagyon aljasan csinálják, mert utolsó pillanatban írják ki, hogy melyik kapu és van kb 10 perc a kapu zárásáig közben. A Gatwick egy óriás reptér két külön óriási terminállal és 100 fölötti kapuval. Elvileg úgy van, hogy ez a kajás-shopos rész a közepén van, ahonnan 10 perc bármelyik kapu. Nos, ott voltam, amint kiírták és ezután jött a vágta, hát újra megállapítottam, hogy ez nem tíz perc. Eldugott 105-ös kapu és végtelenül hosszú  kígyózó sor. Beszállok és leülök ablak mellé, ahogy szeretem.
Felszállásnál még fényképezek néhányat, és megint eszembe jutnak a kis mocsóták és újra könnyesedek…