Kávé túra
Óh, hát pár napja tartogatom ezt az írást, nem véletlenül, sejtettem, hogy mi lesz a vége... :)
Akarom ezt a feelinget, az ízeket, az illatokat, a falakat, a kávét, az olaszságot, stb...
Frei Tamás kávékalandja a Riviérán
„Még legalább 15 perc” - mondta két tányér spagettivel a kezében a reneszánsz arcú férfi. Mintha csak Michelangelo állt volna előttem. Hullámos, ősz haj, szakáll és bajusz, kicsit széles, legalább 60 éves arc. Olasz éttermekben nem ilyen pincérek jönnek szembe, de hát az éttermek maguk sem ilyenek Olaszországban, mint amilyen ez volt - a san remo-i utcasarkon...
Az olasz Riviéra zűrös, kicsit leszakadt városában, San Remo-ban talán ez az egyetlen étterem, amely előtt esténként sorban kell állni az utcán. A többi félig üres, mert az évtizedekkel ezelőtti „dolce vita” már odébb költözött. Az olasz oldalon Portofino az igazán elegáns hely, a francián, 20 percre innen, Menton, aztán már jön Monte Carlo, Nizza, Cannes… szóval San Remo ma már csak a múltjából él. Az egyik legrégebbi hotel például pár éve - luxusvendégek híján - szobákra felosztott társasház lett, a főtér - bár a szökőkút még működik - egyre ütöttebb-kopottabb hely. Az újgazdag oroszok nem ide járnak, hiába újították fel a hagymakupolás orosz ortodox templomot, az utolsó orosz cár udvartartásának san remo-i emlékét.
Szóval vártunk még 15 percet, hogy aztán mindenféle válogatás esélye nélkül végigehessük a menü-vacsorát. A családias olasz éttermek legkiválóbbjainak kiváltsága ez - egyetlen ételsort főzni estére, mert a törzsvendégek bármit kapnak, úgyis áhítattal fogyasztják el az utolsó falatig. Első fogásként házi gnocchi volt, friss pestoval. Ez persze érthető. Liguriában voltunk, ligur ételeket ettünk, és hát a pesto itteni „találmány”. Jobb helyeken frissen készítik bazsalikomból, olivából minden nap.
Erről jut eszembe: Olaszországba látogatva talán ez a leggyakoribb tévedésünk, azt hinni, hogy ott majd lehet „olasz ételeket” enni, „olasz kávét” inni. A térképen Olaszországként jelölt államban van ligur, toszkán, vagy éppen szicíliai konyha, de olyan, hogy olasz, nos az nem ismert kulináris kategória…
Az espressot is másképp isszák az északi területeken, mondjuk Milánóban, mint délebbre Toszkanában, vagy épp Szicíliában. Pillantsanak csak rá a mi Olasz Kávékonyha menünkre és meglátják - mi sem olasz kávét kínálunk, hanem milánói espressot, szicíliait, vagy épp toszkán ristrettót. Mindegyik kicsit más! Másféle keverék, másféle pörkölés, itt egy kis citrom, ott egy kis narancshéj…
Ennek ellenére mi magyarok valahogy bárhová is csöppenünk Olaszországban, mindenhol ugyanazt az „olaszságot” érezzük ételben, italban, az emberek arcán, vagy akár az épületek formájában is… Első pillantásra még nem értjük a különbségeket! Nekünk a friss pesto, a michelangelós pincérfrizura 60 éves korban, az épületekből áradó kopott történelem, annyira olasz, hogy azt hisszük, szembe tud jönni arrafelé bárhol, San Remóban éppúgy, mint Rómában, vagy akár lent délen, Szicíliában…
Amikor munkatársaimmal kávéreceptek után kutatunk vagy egy újonnan nyíló Cafe Frei fal színéről döntünk, valahogy mindig azt az „érzést” keressük és szeretnénk átadni, amit én ott, aznap este abban a hangulatos san remo-i étteremben éreztem.
Ahogy mindenki egymásra mosolyogva, kicsit hangosan és szenvedélyesen élt… Ahogy mellettünk egy láthatóan értelmiségi pár kóstolgatta egymás tányérjából az ételt. És ahogy „Michelangelo” kezében a tányérokkal a székek között egyensúlyozott, ahogy vadidegenek adták az ételt egymás kezébe, egymás feje felett, hogy bejusson a sarokba, ahová már képtelenség volt bejutni, de azért egy vendég mégis csak beverekedte magát…
Mindenki ivott egy-egy pohár bort, de senki sem többet, néha leesett egy villa, a kutyák az asztal mellett türelmesen ültek és minden olyan intim és nyugodt volt.
Az olasz élet…
Az Itáliában játszódó regényekről szokták írni a kritikusok, hogy esetleg azért kell elolvasni, mert „Itália magánéletéhez ilyen közelségbe legtöbben sosem kerülhetünk”, mint mondjuk az adott könyvet olvasva. Én voltam olyan szerencsés ott és aznap este, hogy kicsit megérezhettem, milyen is ez az olasz „magánélet”, és persze rájöhettem, hogy mi is az az intimitás, az életnek az a „melegsége”, ami a mai modern világból kiveszni látszik…
Hogy mi az, ami nekem - és talán Önöknek is - egyre jobban hiányzik…
https://www.facebook.com/cafefrei/posts/890370097684508
Akarom ezt a feelinget, az ízeket, az illatokat, a falakat, a kávét, az olaszságot, stb...
Frei Tamás kávékalandja a Riviérán
„Még legalább 15 perc” - mondta két tányér spagettivel a kezében a reneszánsz arcú férfi. Mintha csak Michelangelo állt volna előttem. Hullámos, ősz haj, szakáll és bajusz, kicsit széles, legalább 60 éves arc. Olasz éttermekben nem ilyen pincérek jönnek szembe, de hát az éttermek maguk sem ilyenek Olaszországban, mint amilyen ez volt - a san remo-i utcasarkon...
Az olasz Riviéra zűrös, kicsit leszakadt városában, San Remo-ban talán ez az egyetlen étterem, amely előtt esténként sorban kell állni az utcán. A többi félig üres, mert az évtizedekkel ezelőtti „dolce vita” már odébb költözött. Az olasz oldalon Portofino az igazán elegáns hely, a francián, 20 percre innen, Menton, aztán már jön Monte Carlo, Nizza, Cannes… szóval San Remo ma már csak a múltjából él. Az egyik legrégebbi hotel például pár éve - luxusvendégek híján - szobákra felosztott társasház lett, a főtér - bár a szökőkút még működik - egyre ütöttebb-kopottabb hely. Az újgazdag oroszok nem ide járnak, hiába újították fel a hagymakupolás orosz ortodox templomot, az utolsó orosz cár udvartartásának san remo-i emlékét.
Szóval vártunk még 15 percet, hogy aztán mindenféle válogatás esélye nélkül végigehessük a menü-vacsorát. A családias olasz éttermek legkiválóbbjainak kiváltsága ez - egyetlen ételsort főzni estére, mert a törzsvendégek bármit kapnak, úgyis áhítattal fogyasztják el az utolsó falatig. Első fogásként házi gnocchi volt, friss pestoval. Ez persze érthető. Liguriában voltunk, ligur ételeket ettünk, és hát a pesto itteni „találmány”. Jobb helyeken frissen készítik bazsalikomból, olivából minden nap.
Erről jut eszembe: Olaszországba látogatva talán ez a leggyakoribb tévedésünk, azt hinni, hogy ott majd lehet „olasz ételeket” enni, „olasz kávét” inni. A térképen Olaszországként jelölt államban van ligur, toszkán, vagy éppen szicíliai konyha, de olyan, hogy olasz, nos az nem ismert kulináris kategória…
Az espressot is másképp isszák az északi területeken, mondjuk Milánóban, mint délebbre Toszkanában, vagy épp Szicíliában. Pillantsanak csak rá a mi Olasz Kávékonyha menünkre és meglátják - mi sem olasz kávét kínálunk, hanem milánói espressot, szicíliait, vagy épp toszkán ristrettót. Mindegyik kicsit más! Másféle keverék, másféle pörkölés, itt egy kis citrom, ott egy kis narancshéj…
Ennek ellenére mi magyarok valahogy bárhová is csöppenünk Olaszországban, mindenhol ugyanazt az „olaszságot” érezzük ételben, italban, az emberek arcán, vagy akár az épületek formájában is… Első pillantásra még nem értjük a különbségeket! Nekünk a friss pesto, a michelangelós pincérfrizura 60 éves korban, az épületekből áradó kopott történelem, annyira olasz, hogy azt hisszük, szembe tud jönni arrafelé bárhol, San Remóban éppúgy, mint Rómában, vagy akár lent délen, Szicíliában…
Amikor munkatársaimmal kávéreceptek után kutatunk vagy egy újonnan nyíló Cafe Frei fal színéről döntünk, valahogy mindig azt az „érzést” keressük és szeretnénk átadni, amit én ott, aznap este abban a hangulatos san remo-i étteremben éreztem.
Ahogy mindenki egymásra mosolyogva, kicsit hangosan és szenvedélyesen élt… Ahogy mellettünk egy láthatóan értelmiségi pár kóstolgatta egymás tányérjából az ételt. És ahogy „Michelangelo” kezében a tányérokkal a székek között egyensúlyozott, ahogy vadidegenek adták az ételt egymás kezébe, egymás feje felett, hogy bejusson a sarokba, ahová már képtelenség volt bejutni, de azért egy vendég mégis csak beverekedte magát…
Mindenki ivott egy-egy pohár bort, de senki sem többet, néha leesett egy villa, a kutyák az asztal mellett türelmesen ültek és minden olyan intim és nyugodt volt.
Az olasz élet…
Az Itáliában játszódó regényekről szokták írni a kritikusok, hogy esetleg azért kell elolvasni, mert „Itália magánéletéhez ilyen közelségbe legtöbben sosem kerülhetünk”, mint mondjuk az adott könyvet olvasva. Én voltam olyan szerencsés ott és aznap este, hogy kicsit megérezhettem, milyen is ez az olasz „magánélet”, és persze rájöhettem, hogy mi is az az intimitás, az életnek az a „melegsége”, ami a mai modern világból kiveszni látszik…
Hogy mi az, ami nekem - és talán Önöknek is - egyre jobban hiányzik…
https://www.facebook.com/cafefrei/posts/890370097684508