Lustaság

“Két­féle lus­ta­ság van: víz­szin­tes és függő­le­ges. Van ember, aki csak élete nagy táv­la­ta­i­ban lusta; a ter­vek­ben; abban, hogy elo­dázza elha­tá­ro­zá­sait, dön­té­seit; lus­tán építi fel élete mun­ká­ját, min­dent az időbe épít, a nagy messze­ségbe. Aztán van a másik, a függő­le­ges lus­ta­ság, mikor a nagy pil­la­nat előtt mara­dunk lus­ták, mikor nem gon­dol­juk, mond­juk vagy cse­le­ked­jük azt, amit abban a pil­la­nat­ban lehetne. Nem nyújt­juk ki kezün­ket valami után, amit meg­sze­rez­het­nénk, külö­nö­sebb fárad­ság nél­kül, s később talán csak nagy áldo­za­tok­kal tudunk meg­sze­rezni, nem megyünk a tele­fon­hoz, nem írjuk meg azt a leve­let, vagy nem jegyez­zük fel azt a gon­do­la­tot, rög­tön, akkor, abban a pil­la­nat­ban. Ez utóbbi fajta lus­ta­ság a vesze­del­me­sebb. Ilyen elmu­lasz­tott, lus­tán elha­nya­golt pil­la­na­to­kon múlik az élet.”

Márai Sán­dor: Füves könyv – A lustaságról