#🙏

Kádár Annamária 
HU
A király legkisebb leányának földje, Parajd.

Gyerekkorom óta ismerem. Jártam ott kicsiként, nagyszüleimmel, szüleimmel kéz a kézben, nyarakat töltöttem el nagybátyáméknál. Paszulyszemekkel malmoztunk, nevettünk, jártunk a bányába.
Később, anyaként én fogtam a gyermekeim kezét és tettük meg ugyanazokat az utakat.

A parajdi sóbánya nem egyszerű kirándulóhely volt számomra. Nem csak egy alagút a föld mélyén. Ez volt az a hely, ahová akkor is mentem, amikor már nem tudtam, hova tegyem a fájdalmam.
Amikor édesanyám meghalt, ide vitt a lábam. Mert tudtam: itt beszél a csend. Itt gyógyít a levegő. Itt ejthetek sós könnyeket anélkül, hogy bárki kérdezné, miért.

Most a bánya megtelt vízzel. Az én, a mi könnyeinket is őrzi. Őrzi a nevetéseket, a gyermekkori hangokat, a veszteségeink csendjét, a kétkezi munkát.
Ha most víz is van benne – az nem csak pusztítás.
Mert az igazi könny is sós.
És ami sós, az nem vész el. Csak más formát ölt.

A parajdi sóbánya tele van mindazzal, amit beleadtunk: emlékekkel, szeretettel, kapcsolódással, kitartással, közös múlttal. És  amit emlékeinkből, szeretetünkből, összetartásunkból építettünk, azt nem lehet teljesen elárasztani.

Mindenki ismeri a Só című mesét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, akinek három lánya volt. A legkisebb azt mondta:
– Úgy szeretlek, édesapám, mint az emberek az ételben a sót.
A király nem értette. Megbántódott.
De amikor eltűnt az asztalról a só, minden íz eltűnt vele. Akkor jött rá, mit jelent az a szeretet, ami nem hivalkodik. Csak van.

Ti vagytok ennek a mesének a legkisebb leánya.
Ti adtátok évtizedek óta a láthatatlan értéket – az élet ízét.
És most úgy tűnik, ezt valami elmosta.
De ne feledjétek: a só a vízben nem vész el. Csak feloldódik. Láthatatlanul is megtart. És egyszer majd újra felszínre jön.
Lehet más formában. De ugyanazzal az ízzel.

A király végül bocsánatot kért a lányától. Mert megértette, hogy a legtisztább szeretet csendes. Mély. Megtartó.
Ahogy a közösségetek, az összefogásotok is. 

Most nehéz idők járnak. De ne engedjétek el egymás kezét. Egyszer majd újra asztalra kerül a só.
És mindenki tudni fogja, honnan jött.
Parajdról. A király legkisebb leányának földjéről.

Addig is történik valami. Csendesen. Mélyen. Bennetek.
Valami, ami még nem formált, még nem látszik. De már ott van.
Mint egy icipici sókristály.
Kemény. Ellenálló.
Ami majd újra ízt ad valaminek.

Lehet haragudni. Lehet hibásokat keresni. És lehet reménykedni is.
A veszteség nem kérdez: jön. Eláraszt. Mint a víz.
És vele jön minden érzés, amit sokáig mélyen tartottunk: düh, tehetetlenség, szomorúság. Jogos. Emberi. Érthető.

De van valami, ami ezeknél is mélyebb.
Az a láthatatlan tartás, amit nem lehet elmosni.

A remény nem azt jelenti, hogy most minden jó.
Hanem azt, hogy még lehet.
Hogy valahol, egy kis sókristályban – egy emlékben, egy összefogásban, egy újrakezdésben – már ott van a jövő íze.

A kérdés most nem csak az, kire haragudjunk. 
Hanem az: hogyan maradjunk emberek ebben az embert próbáló helyzetben. 
A parajdi sóbánya megtelt vízzel – de megtelt most valami mással is.
Összefogással. Mozdulással. Szívvel.

Most épp ez történik: láthatatlan kötelékek erősödnek, országok, városok, falvak, emberek között. Mindenkinek van emléke, története Parajdról.
És ebből nő majd ki valami új. Egy új tartás. Egy újrakezdés.

Van, aki szállást foglal.
Van, aki jótékonysági koncertet szervez.
Van, aki csak annyit ír: kedves parajdiak, itt vagyunk veletek!