Vonatos
Mihalec Gábor
36 p. ·
"Mitől nyugodnál most meg?"
A Szeged-Budapest közötti IC vonaton ülök. Kicsit morcosan indult a reggelem, mert késő éjjel értem haza egy esti előadásról és reggel hatkor kelnem kellett, hogy elérjem a hetes vonatot egy budapesti találkozáshoz. A jegypénztárnál ez eladónő közölte velem, hogy sem az első, sem a másodosztályon nincs már hely. Próbáltam viccesre fogni és megkérdeztem: „Akkor legalább beakasztanának engem is a biciklik közé?” Rám mosolygott és közölte: „Annyira azért nem rossz a helyzet, a sima fülkés kocsikban helyjegy nélkül is le tud ülni. Igaz, ott nincs klíma és ma is elég meleg napunk lesz.”
Felszálltam a vonatra és mentem végig a folyosón. A fülkék többsége tele volt, vagy olyan emberek ültek benne, akik között nem biztos, hogy jól éreztem volna magam. Előttem vékony borostás férfi ment, járásából úgy éreztem, hogy a napszak ellenére már nem volt szomjas. A csendes morajlást egyszercsak rekedt, érces férfihang törte meg, aki az egyik fülkéből kiabált ki az előttem haladó férfinak „Laci, hova a f%&@£ba mész, hát nem látod, hogy itt vagyok?”
A kocsi végén találtam egy fülkét, ahol csak ketten ültek, egy hatvanas hölgy és egy negyvenes férfi. A férfi kezében tablet, láthatóan munkába igyekezett, utazás közben elintézett egy-egy céges hívást is. Semmi különös „Business as usual.” Köszönök, leülök velük szemben, háttal a menetiránynak, előveszem a laptopomat és elkezdem írni az „Értékek újratöltve” című bejegyzést.
A férfinak elkezd rezegni a telefonja. Felveszi. Az arca kedves, tekintete aggódó, hangja gondoskodó. Egyből lejön, hogy a gyerekével beszél. A háttérzajtól nem hallatszik a gyerek hangja, csak az apa válaszait hallom, azokból próbálom rekonstruálni a beszélgetést.
- Most hol vagy pontosan?
- Aha, értem, és nézted már a váróterem másik felén is?
- Nem láttál senkit sem a csoportból?
- Annyira sajnálom. Ezek szerint nem volt pontos a leírás. Hát igazán beleírhatta volna a tanárnő, hogy a jegypénztár előtt találkozzatok, vagy mondjuk az újságárus előtt, akkor egyértelműbb lett volna. Ez nem a te hibád.
- Hogy érzed most magad?
- Értem. Félsz, hogy lemaradsz? Aha, ideges vagy, amiért egyedül vagy és nem tudod, mit csinálj? Megértem. Ez nagyon rossz lehet most neked. De tudod, ugye, hogy Anya is meg én is itt vagyunk és támogatunk téged? Semmi baj sem történhet veled, a legrosszabb az lehet, hogy lemaradsz a kirándulásról. Akkor sincs semmi baj, hazamész és eltöltöd a napot úgy, ahogy neked jól esik.
- Igen, elhiszem, hogy szeretnél együtt lenni a barátaiddal és nem akarsz lemaradni.
- Mi segítene most abban, hogy jobban érezd magad? Mitől nyugodnál most meg?
- Értem. Az segítene most megnyugodnod, ha megtalálnád őket. És addig is, mi esne jól? Ha Anyával is beszélnél, az megnyugtatna? Jól van Kicsim, maradj ott és Anya mindjárt felhív. És ne félj semmitől, mindent meg fogunk oldani.
A férfi befejezi a hívást és azonnal belekezd a következőbe:
- Drágám, hívd fel kérlek a Pankát, mert ott áll a vasútállomáson és nem találja a csoportját. Én már beszélgettem vele, megnyugtattam, de jól esne neki, ha a te hangodat is hallaná.
Csend van a kocsiban. Én folytatom az írást, útitársaim néznek maguk elé. Amikor felnézek és találkozik a tekintetem a férfival, nem tudom tovább magamban tartani: „Nem tudtam nem hallani az iménti helyzetet. Azt hiszem, nagyon sok apa tanulhatna Öntől érzelmi intelligenciát. Annyira szép volt, amit tett. Megnyugtatta. Segítette őt megfogalmazni az érzelmeit. Validálta az érzelmeit és teret adott neki az érzelmei megélésére. Ám nem állt itt meg, hanem vezetést adott neki arra is, hogy miként tudná átalakítani a negatív érzéseit. Eközben végig nyugodt volt a hangja és biztonságot sugárzott. Az is szép volt, ahogy a feleségét bevonta és előre felkészítette a helyzetre. Gratulálok! Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt végighallgathattam, és a gyermeke is nagyon szerencsés, amiért egy ilyen családba születhetett.”
A férfi némi zavartsággal az arcán elfogadta az elismerést, amihez a hölgy is becsatlakozott. Mindenki belemerült újra a saját dolgába. Én félretettem az előző írásomat és belekezdtem ennek a történetnek a megírásába...
Miközben írom ezeket a sorokat, a férfi felnéz és bejelenti: „Fenn van a gyermek a vonaton. A feleségem videóhívásban végigvezette, amíg megtalálta a csoportot. Most már minden rendben.”
Hát kérem szépen, Apukák és Anyukák, így kell ezt csinálni! Hálás vagyok, hogy nem volt hely sem az első, sem a másodosztályon. Ezt át kellett élnem! (Persze azért, örülök, hogy nem akasztottak a biciklik közé).
Van pár perced? Kapcsolódj!
- Téged mikor érintett meg utoljára az érzelmi intelligencia pozitív példája?
- Mit teszel tudatosan azért, hogy a saját érzelmi intelligenciádat fejleszd?
- Milyen változást kérnél a párodtól azért, hogy a családotok egy érzelmileg intelligensebb családdá formálódjon?
Dr. Mihalec Gábor