#szabadulógyakorlat

 

"Az eszemmel persze tudom, hogy soha nem tartottam fogóval izzó vasat olvadásig parázson, nem helyeztem az üllőre, nem vertem ritmust rajta kalapáccsal, nem érezhettem közben a csuklómban és karomban és a vállamban is, hogy enged lassan az ütések erejének a fém; tudom, hogy nem hajtogattam és hevítettem és formáltam a vasat, nem kovácsoltam belőle katanát, és nem töltöttem aztán heteket a pengével a kezemben, különböző egyre finomodó és finomodó szemcséjű csiszolópapírok fölött, amíg elő nem jött az acél mélyéről az él ragyogó vonala – de akkor is, itt vannak a testemben a mozdulatok emlékei, le sem kell hunynom a szemem, látom a fémre csapódni a kalapácsot, látom a szikrák suhogását, ott vagyok, ahol soha nem voltam, fent a havasokban, az elrabolt kényszerkovácsok titkos barlangjában, érzem, hogy lassan, lassan, nagyon-nagyon lassan tükörré simul a tenyerem alatt a fém – az emlék tiszta és pontos, a testem emlékszik, tudom persze, hogy mindezt csak annak köszönhetem, hogy valamikor, jó huszonöt évvel ezelőtt kétszer is elolvastam egymás után Szilágyi Istvántól az Agancsbozót című regényt, mégis az enyém a munka reménytelensége, fáradtsága, szépsége és öröme, ott vagyok abban a rejtélyes világban, és közben persze tudom, hogy nem ott vagyok, hanem itt a dolgozószobámban, ahol ezt az esszét írom éppen, de nem csak itt vagyok, hanem ott is, ahol akkor voltam, amikor a könyvvel a kezemben elnyúltam az ablak mellé tolt fotelben, az első, szoba-konyhás, sötét, udvari lakásunkban, ahonnan csak akkor látszott a szemközti, repkénnyel befutott tűzfal fölött egy féltenyérnyi az égből, ha a fotel karfáján áthajolva, kicsavart nyakkal szinte egészen az ablak üvegének nyomtam az arcom.
Egyetlen érzéki emlék-élmény ez csak a megszámlálhatatlan sok közül, amit az olvasástól kaptam, jól esik befele figyelve felidézni. Közben nem csak a könyv jut eszembe, a jelenetei, a hangulata, hanem az is, hogy milyen volt olvasni, az az egész szépséges és mégis reménytelenül nehéz ősz, amikor huszonhárom évesen fiatal férjként próbáltam íróvá válni, és a készülő könyvem súlya alól, az írás nehézsége elől menekültem az olvasásba. Valami nagyot akartam én is kikovácsolni, ezért talált meg annyira a szöveg – ha akarnám, a könyvön és a könyvhöz való viszonyomon, és a könyvhöz való viszonyom megértésén keresztül elemezhetném magam, és a végigondolt megértésen keresztül egyszerre juthatnék közelebb az akkori meg a mostani önmagamhoz – az odafigyelő, átélt és koncentrált olvasás nemcsak megkettőzi, hanem megtöbbszörözi a valóságot, kapukat nyit térben és időben, és ha van kedvünk és bátorságunk belépni rajtuk, akkor segít megismerni és értelmezni önmagunkat és a világot.
Nemrég azt kérte tőlem valaki, foglaljam össze egy szóban, mit jelent nekem az olvasás. Szabadulógyakorlat, vágtam rá kapásból (ebben a válaszban persze volt egy nem is olyan nagyon elrejtett dupla svédcsavar, pár éve a sötétebb hangulatú novelláimat összegyűjtő kötetnek, a Rendszerújrának azt az alcímet adtam, hogy Szabadulástörténetek, aztán pár évre rá, Szabó T. Anna, feleségem Szabadulógyakolat címmel adta ki a saját novelláskötetét), és tényleg: az olvasás módszeresen gyakoroltatja velünk a szabadulást, annak sokféle formáival, lehet kiszabadulás, hagyjuk hogy sodorjon valaki más története, így kibújhatunk egy időre az életükből; lehet beszabadulás, mert szinte felfoghatatlanul tág világokba juthatunk, amelyekben aztán egész életeket töltetünk; de lehet felszabadulás is, amikor az olvasás közvetítette tapasztalton keresztül megértjük, hogy miként viszonyul az életünk és pillanatnyi helyzetünk a sokféle emberi történetből szőtt közös tapasztalat egyik vagy másik fonatához. "
Megjelent a Remind Magazin, én az olvasásról írtam benne hosszabban, az idézett szöveg az írás eleje, a többi egyelőre csak a lapban.
A fotókat Ajkai Dávid készítette, azt is megörökítette, ahogy visszafotóztam. (Beszúrom majd az ellenfotót a hozzászólásokhoz).

forrás: