Míg az agyunk tépőzárként tapad a negatív élményekhez, addig teflonként taszítja a jókat. Ez a gyakorlatban három dolgot jelent. Először is, annak ellenére, hogy hétköznapi kellemes élmények mindenhol jelen vannak (most például van tető a fejem felett, finom teát iszom, és egészséges vagyok), ezeknek általában nem szentelünk sok figyelmet – vagy a fennálló problémákat oldjuk meg éppen, vagy azt figyeljük, hogy milyen új problémák jelennek meg. Másodszor, még abban az esetben is, ha felismerünk egy pozitív eseményt, ritkán lesz belőle pozitív élmény. Érezzük az épp elfogyasztott étel ízét, de vajon élvezzük is? Teljesítünk egy fontos kihívást, de vajon átadjuk magunkat az ezzel járó örömnek és büszkeségnek? Harmadrészt pedig, még akkor is, ha a pozitív esemény pozitív élménnyé vált, kicsi az esély arra, hogy tartós hatást fejt ki a memóriára – azaz tartósan tárolt idegrendszeri struktúrává válik. Ehhez ugyanis arra van szükség, hogy jó néhány (öt-tíz-húsz) másodpercig a pozitív élményen tartsuk a figyelmünket. De vajon szoktunk-e ennyi ideig koncentrálni a kellemes élményeinkre? Sajnos nagyon ritkán. Ha azt szeretnénk, hogy ne a kőkorszaki agy alapbeállítása (a közvetlen túlélés mindenek felett!) irányítsa az életünket, meg kell tanítanunk az agyunkat a pozitív élmények mélyebb befogadására – ez csökkenti a negatív érzéseket, gondolatokat, tetteket, és gyarapítja a pozitívakat.

Dr. Szondy Máté: Tudatos változás