Márciuska
Már többször láthattátok, hallhattátok tőlem a mai ünnepet, idén sem megyek el mellette szó és kép nélkül.
Adtam is, kaptam is. Íme, az enyém, csodalámpással. :)
... és Dragomán György írását is mindig jó újra olvasni:
Persze, ma van március elseje. A piros füsskabátomra teszem a tenyerem, a szívem fölé, azt gondolom, hogy nem ebben a kabátban kellett volna jöjjek, meg kellett volna kérjem Nagymamát, hogy vegyen nekem egy szép tavaszi kabátot, vagy inkább otthon kellett volna maradjak, azt kellett volna hazudjam Nagymamának, hogy beteg vagyok, hogy nagyon-nagyon fáj a hasam.
Erre a szerencsétlen kabátra senki se fog feltűzni semmit.
Nem tudom, itt hogy szokás, a régi iskolámban úgy volt, hogy reggel felakasztottuk a fogasra a kabátunk, és a fiúk a szünetekben feltűzték rájuk a márciuskákat, mi meg úgy csináltunk, mintha oda se figyelnénk egyáltalán, és csak akkor néztük meg a kabátunkat, amikor már indultunk hazafele. De nemcsak a saját kabátunkat néztük, hanem a többiekét is, hogy vajon ők nem kaptak-e szebbet vagy többet nálunk, és aki a legtöbbet kapta, az mindig mutogatta is, nézzük csak, neki milyen sok van. Aki egyet se kapott, az sírva futott haza.
Nekem sose kellett sírni, soha nem maradt üres a kabátom, Apától is mindig újat kaptam, és mindig kaptam mellé másoktól is egy párat, volt egyszer egy piros szirmú ezüstvirágom, szép ezüstmasnival, azt annyira szerettem, hogy minden évben feltűztem újra magamnak.
Tavaly még megvolt, és kaptam mellé hat másikat is, egy kis lakkozott fadobozkában tartottam mindegyiket, nagyon sok összegyűlt az évek alatt, virágok, madarak, csillagok, csengők, szerencsepatkók, ezüstbarkák, kiscsibék. Nem tudom, mi lett a dobozzal. Elképzelem, hogy a virág ott van valaki másnak a kabátján, nem, inkább nem is akarom tudni.
Az osztályban a hátsó falon vannak a fogasok, a legszélsőre akasztom a kabátom, a legutolsó fogasra, be a sarokba, egészen az ablak mellé. A szünetekben a lányok mind gyorsan kimennek az udvarra, úgy csinálnak, mintha nem is néznének a kabátjukra, de a szemük sarkából mind odanéznek. Én is odanézek az enyémre, nem látom, csak a hátán a kopott füsst.
Amikor kicsengetnek a legutolsó óra után, a lányok egyszerre állnak fel, mindenki a fogashoz rohan, én lassan állok fel, lassan megyek oda. Nem lesz semmi a kabátomon, és mindenki látni fogja, hogy üres. Megállok a kabátom mellett, nem nézek a többiekre, hallom, hogy lelkendeznek, mutogatják egymásnak, hogy miket kaptak.
Már tudom, hogy a legrosszabb helyre akasztottam, az enyém van a legmesszebb az ajtótól, mindenki előtt el kell majd menjek, mindenki látni fogja, hogy nincs rajta semmi.
Nem is kéne odamenni, nem is kéne levenni a kabátot a fogasról, az jut eszembe, hogy hazamehetnék kabát nélkül is, elég meleg van ma, itthagyhatnám, de a többiek azt is meglátnák, most már nincs mit csinálni, most már oda kell menjek, és fel kell vegyem, és ha nincs rátűzve semmi, akkor is mosolyogni fogok, és úgy fogok végigmenni a többiek előtt, mintha nekem lenne a legszebb márciuskám.
Megállok a fogas előtt, leveszem a kabátom. Nem üres, egy nagy aranyvirág van a mellére tűzve, szép és fényes, olyan, mintha kiragyogna a közepéből a nap. Átforrósodik az arcom, mosolygok, a nagy sárga virágot nézem.
Nem is aranyvirág, hanem egy nagy aranycsillag, az ágai aranypapírból vannak, a közepe meg egy sárga üveggolyó. Ez nem olyan márciuska, amit a trafikokban árulnak, ezt kézzel csinálta valaki, kézzel, külön nekem, kivágta a kartont és körömmel rásimította az aranypapírt, a közepére ráragasztotta az üveggolyót, és közben végig rám gondolt, a nevemre, arra, hogy szerelmes belém.
Egészen forró az arcom, egy pillanatra az jut eszembe, hogy csak képzelem az egészet, odanyúlok, megérintem a csillag hegyét, aztán az üveggolyót, nem képzeltem, tényleg ott van.
Felveszem a kabátom, megfogom a táskám, kimegyek az osztályból. A kabátomon ragyog a csillag, ahogy kilépek az iskola kapuján, az arcomba fúj a szél, vízszaga van, egész melegnek érzem. A fél vállamra dobom a táskám, ugrok egyet, aztán még egyet, már tudom, hogy a hosszabbik úton fogok hazamenni, a főtér felé, és aztán a sétányon, hadd lássa csak mindenki, hogy milyen gyönyörű márciuskát kaptam.
Ma van március elseje, én ilyenkor minsig ezt a részt szoktam itt megosztani a Máglyából.
Tudom, sokan innen hallottak először erről a szokásról, de persze sokan maguk is kaptak már vagy adtak már márciuskát.
Én a Máglya miatt mostanában többször kaptam, fiú létemre 