Miért félnénk, miért élnénk - ha nem egy álomért...? 2.0
A Pál utcai fiúk (2.0)
Úgy kezdődött, hogy kiderült, hogy új Boka lesz a Pál utcai fiúkban. Sándor Péter. Messziről lehetett tudni, hogyha van igazi szerep neki, ez biztosan az lesz. Teljesen evidens. Alig vártuk, hogy lássuk. Aztán volt tolódás, karantén, majd pozitív teszt a Vígben és megint nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Lett új műsor, de még sok-sok tavaszi pótlással. Szinte esélytelen volt, hogy legyen normális (árú) jegyünk és még Petit is kifogjuk. Aztán volt egy rövid időszak, amikor épp kiírták őt a mai napra, de mire odaértem a pénztárba már megint nem tudtuk, hogy vajon övé e a mai este. Aztán lettek másik gondok, ugye az egyre több beteg, majd pár napja a két szék kihagyás... és ami az örök idegbaj, hogy mi lesz, ha változik a szereposztás. (Pedig Wunderlich is jó - volt...) Ismeritek az elmúlt napok/hetek vívódásait, hogy menni vagy nem menni, közben meg vitathatatlan, hogy a(z ilyen) színházi élmények (beleértve a lélekrángató bőgést a maszk alatt) igazi átmosások. Akár így, akár úgy. Két éve szeptemberben láttuk az előadást, elég szűkszavúan elintéztem akkor a posztot, pedig tudom, hogy nagyon bőgtem akkor (is), az is igaz, hogy akkor még nem magamhoz jöttem haza, nem tudtam megcsinálni azt, amit most, hogy még kicsit ébren vagyok az élményemmel...
https://bernoblogja.blogspot.com/2018/09/miert-felnenk-miert-elnenk-ha-nem-egy.html
Szóval nem volt kérdés, hogy Peti igazi Boka lesz. (Elsőre anno fel sem tűnt, hogy ennyi dala van... :) ) Első hangtól, mozdulattól OTT volt, jelent volt és minden megtörtént vele (és velem is), ami csak egy színpadon megtörténhet. Gyönyörűen repült a színpadon tánc közben, tiszta, jó ember volt, igazi vezér és hű barát, közben elszánt és/de igazságos kapitány, tábornok, stb. Rengeteg mély érzés végig a játékában és csodálatos hang minden dalban. (Ma is eszembe jutott, hogy azért az elmúlt jó két évben ő hogy megküzdött azért, hogy itt most ömlengjek róla... 😉❤)
Gyönyörű, tanulságos, fájdalmas történet egyébként, mindig erre jutok, hogy milyen remekmű. Túl korán olvastatják az emberrel ezt a regényt is, rengeteg gyereket el is cipelnek az előadásra, közben kell sok minden az évek alatt, amitől felnőttként úgy hat az előadás, ahogy.
Nagyon fura egyébként egy ilyen szinte üres színházban várakozni, sutyorogni távolságból, igaz, hogy így látni az előttem nem ülőtől, senki nem tehénkedik rám a székéből, és van az emberben egy fura késztetés, hogy tapsolnom kell a mellettem nem ülő 2(-2) ember helyett is. Szünet utántól már majdnem mindenen bőgtem és vágtattunk bele a mély érzelmekbe. A nagy dalnál előadás közben most nem tapsolta szét a világ a dalt (köszi!), kicsit ez most így szomorú(bb)is volt, egész más értelmet (is) nyert. Ugyanez a fináléban már maga volt a felzokogás, ahogy a nézőtéren keresztül minden szereplő felment a színpadra (és addig maszkban voltak!), majd közös éneklés és acapellás éneklés, nekem már végem volt, muszáj volt felugranom, a végén született egy nagy fénykép is, maszkban, székkihagyással. Így írunk történelmet... és szerintem nem csak én éreztem azt, hogy más értelmet is nyert a dal (is):
Legyen szabad a grund
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk
Nagy a világ, és rá se ránt,
Hogy errefelé a követ ki veti ránk
Ha közel a vész, nem remeg a szánk
Lefogjuk győzni nekünk ez a hazánk
Miért félnénk, miért élnénk,
Ha nem egy álomért?
Miért félnénk, miért élnénk,
Ha nem egy álomért?"
Nagyon különös élmény lett ez így (de még mindig igaz, hogy ami igazán jó és megtörténik, az a karzaton, a csilláron is hat, és teljesen ki lehetett kapcsolódni, az ember napi (néha többszörös) lázméréseket úgy megszokta, mintha mindig ez történt volna, a maszk már szinte ránk nőtt, a fertőtlenítőt pedig lassan már meg is esszük. Különös és szomorú élmény is, miután a tapsnál az ember kezd kijózanodni, még valahogy kimászik az épületből a valóságba és bár még azon gondolkozik, hogy Petit miben lehetne látni minél előbb, érzi és tudja, hogy azért a világ most kifordult a sarkából és legjobb lenne senkivel nem találkozni, semmiféle közösségi tervet nem szövögetni, és ebben a furcsaságban válunk el egymástól a színház előtt, hogy jó volt, de jó volt - de nem merjük kimondani, hogy vajon mikor találkozunk legközelebb...