Frei Firenzében
Az volt a terv - februárig - hogy a 30-as hagyományt követve visszatérek Firenzébe... hát, de nem most... Ez egy nagyon jó írás, nagyon érzem:
Cafe Frei
Július 4., 10:00 ·
Frei Tamás újra Firenzében kávézik, és küldött egy gyors bejelentkezést a törzshelyéről:
“Koronavírus utáni keserédes kávézás Firenzében. Hosszú hónapok után jutottunk el ezen a héten ismét a Perseoba, ahol olaszos módon már egyetlen kávézás után is emlékeznek a vendégre. Most is így volt, még mindig így volt, és van, de...
De most plexiüveg feszül a vendégek és a barista között, és itt az egyes számon a hangsúly. Nem baristák, többes számban, nem hárman vannak, mint régen, hanem csak egyetlen maszkos kávémester áll a most is fényesre pucolt gépnél, és főzi a kávét. Megismert minket, ebben nincs változás, tudta, hogy reggel cappuccinót kérünk, és hozzá creminot, de az sajnos „terminato”. Annak annyi, azt már nem sütik többé, nincs ez az édesség, mondta keserűen a beszélgetésbe belelépő tulajdonos.
Őt is látjuk mindig, ott áll a kasszában a felségével, olaszos módon ők nyitnak és csuknak, örökké dolgoznak a sajátjukban, az életük alkotásában, a Firenze főterének sarkán álló apró, máskor, a vírus előtti korban zsúfolt dolce vitával teli kávézóban. De most nincs élet, panaszolja. Nincsenek turisták (tényleg, szinte senkit sem látni Firenzében), de nem jönnek az olaszok sem annyian, mint régen, mert hát nincs pénz. Elfogyott a pénz sokak zsebéből, ördögi kőrforgás ez lefelé, mert így ő is elbocsátja az embereit, úgyhogy nincs már értelme creminot sütni, mert azt az olaszok keresik, és hát a tepsiben harmincasával készül. Minimum annyit kell sütnie. De annyi nem fogy el. Vaníliakrémes, házisütésű, kis amorettóval bekevert kiflibriós, ami számunkra mindent megtestesít, ami Firenze. Kifinomult, hagyományos, minek-változtatni-azon-ami-jó életérzés a reneszánsz városban. Firenze cizellált tökéletessége egyetlen kávéházi süteménybe sütve.
De most nincs. Van viszont a harmincfős személyzetből elbocsátott 17 munkanélküli, plexiüveg, kézfertőtlenítő, és persze mosoly, mosoly a maszk alatt, valahogy érzi az ember, hogy még annál is szélesebb, mint régen, mert visszajöttünk. Köszöni a tekintet, a maszk fölött pásztázó hálás szempár, hogy itt vagyunk, mi legalább már itt vagyunk, és állunk szinte egymagunkban a a pultnál, ahol lesz majd azért talán megint egyszer annyi ember, hogy újra megéri creminot sütni.
A plexiüveget pedig le lehet majd szedni.
A nap süt, a tulajdonos a pénztárban, a barista a pultnál, és néznek minket, miközben isszuk a kávét, aztán egymást, hogy igen, talán tényleg van remény és esély, mert hát mi már visszajöttünk. Aztán amikor pár perccel később kilépünk az ajtón, épp felér az alagsori konyhából a feleség is. Utánunk kiált, Ciao, énekli a hangja...tele olaszos dolce vitával. Keserédes remény integet utánunk...”
https://www.facebook.com/cafefrei/?__tn__=kC-R&eid=ARBSManZ0UsY0T_enmSovaHBG7RO748yo68_DS3wwoRcsf5OMrNJWNO_zlpM-svb6yzrxJItGalzMo69&hc_ref=ARTdIVYd8jwyQ74P2MXyP5Wx9Ywi-HHBXJ7dkfl_GbmsabJSfpUKOcPskYQvvqTo0Lw&fref=nf
Cafe Frei
Július 4., 10:00 ·
Frei Tamás újra Firenzében kávézik, és küldött egy gyors bejelentkezést a törzshelyéről:
“Koronavírus utáni keserédes kávézás Firenzében. Hosszú hónapok után jutottunk el ezen a héten ismét a Perseoba, ahol olaszos módon már egyetlen kávézás után is emlékeznek a vendégre. Most is így volt, még mindig így volt, és van, de...
De most plexiüveg feszül a vendégek és a barista között, és itt az egyes számon a hangsúly. Nem baristák, többes számban, nem hárman vannak, mint régen, hanem csak egyetlen maszkos kávémester áll a most is fényesre pucolt gépnél, és főzi a kávét. Megismert minket, ebben nincs változás, tudta, hogy reggel cappuccinót kérünk, és hozzá creminot, de az sajnos „terminato”. Annak annyi, azt már nem sütik többé, nincs ez az édesség, mondta keserűen a beszélgetésbe belelépő tulajdonos.
Őt is látjuk mindig, ott áll a kasszában a felségével, olaszos módon ők nyitnak és csuknak, örökké dolgoznak a sajátjukban, az életük alkotásában, a Firenze főterének sarkán álló apró, máskor, a vírus előtti korban zsúfolt dolce vitával teli kávézóban. De most nincs élet, panaszolja. Nincsenek turisták (tényleg, szinte senkit sem látni Firenzében), de nem jönnek az olaszok sem annyian, mint régen, mert hát nincs pénz. Elfogyott a pénz sokak zsebéből, ördögi kőrforgás ez lefelé, mert így ő is elbocsátja az embereit, úgyhogy nincs már értelme creminot sütni, mert azt az olaszok keresik, és hát a tepsiben harmincasával készül. Minimum annyit kell sütnie. De annyi nem fogy el. Vaníliakrémes, házisütésű, kis amorettóval bekevert kiflibriós, ami számunkra mindent megtestesít, ami Firenze. Kifinomult, hagyományos, minek-változtatni-azon-ami-jó életérzés a reneszánsz városban. Firenze cizellált tökéletessége egyetlen kávéházi süteménybe sütve.
De most nincs. Van viszont a harmincfős személyzetből elbocsátott 17 munkanélküli, plexiüveg, kézfertőtlenítő, és persze mosoly, mosoly a maszk alatt, valahogy érzi az ember, hogy még annál is szélesebb, mint régen, mert visszajöttünk. Köszöni a tekintet, a maszk fölött pásztázó hálás szempár, hogy itt vagyunk, mi legalább már itt vagyunk, és állunk szinte egymagunkban a a pultnál, ahol lesz majd azért talán megint egyszer annyi ember, hogy újra megéri creminot sütni.
A plexiüveget pedig le lehet majd szedni.
A nap süt, a tulajdonos a pénztárban, a barista a pultnál, és néznek minket, miközben isszuk a kávét, aztán egymást, hogy igen, talán tényleg van remény és esély, mert hát mi már visszajöttünk. Aztán amikor pár perccel később kilépünk az ajtón, épp felér az alagsori konyhából a feleség is. Utánunk kiált, Ciao, énekli a hangja...tele olaszos dolce vitával. Keserédes remény integet utánunk...”
https://www.facebook.com/cafefrei/?__tn__=kC-R&eid=ARBSManZ0UsY0T_enmSovaHBG7RO748yo68_DS3wwoRcsf5OMrNJWNO_zlpM-svb6yzrxJItGalzMo69&hc_ref=ARTdIVYd8jwyQ74P2MXyP5Wx9Ywi-HHBXJ7dkfl_GbmsabJSfpUKOcPskYQvvqTo0Lw&fref=nf