Harmincegyedik nap, ami amolyan fordulópont
Október 18.
szerda
Olyan jól kezdtem belejönni az otthoni ügyködésbe, hogy már nem is annyira volt kedvem nekiindulni sem Pestnek, sem a dedikálásnak, sem semminek. Ugye ez az a nagy nap, amikor az NS-dedikálás van.
Főleg, hogy nem volt egy szem egyeztetett interjú sem, és bár Bagira (direkt) nem volt velem, úgy rémlett, hogy már nem is nagyon van, ahonnan még hívhatnak, leszámítva a budavári önkormányzatot (az EMMI-s elutasító levél előző nap jött meg).
És ez az a nap, amikor 37 éve és egy hónapos vagyok. Magyarul egy hónap telt el, mióta visszajöttem, megjöttem, hazajöttem. Még nem mindig áll ugyanaz a számra...
Szóval Penczék nekiindultak a 10.42-e vonatnak Jánosházára, elég nagy köd volt. Fel voltam pakolva mindenféle időtöltési lehetőséggel, de valahogy csak bámultam kifelé és csak sóhajtoztam a levelek láttán. :) Odavagyok az őszért-ősztől, nem tehetek róla. :)
Épp a faleveleket lesegettem a nagy zötyögés közben, amikor látom, hogy volt egy nem fogadott hívásom a minisztériumból (már-még eléggé ismerem a számot). Mi a franc, gondoltam, hiszen épp tegnap utasítottak el.
Nos, egy kedves hang épp megkérdezte (gyorsan visszahívtam), hogy még mindig állást keresek-e, mert hogy beajánlottak onnan, ahonnan elutasítottak. :) Ez ám a képzavar, nemdebár? És hogy lenne-e kedvem bemenni és beszélgetni... Hát hogy a izébe ne lenne, egyrészt már hátrafelé menve is eltalálnék a Kossuth térig, meg amúgy is, ugyebár időm mint a tenger.
Megbeszéltük másnap délután 2-re.
Elköszöntünk, én meg lesegettem tovább a faleveleket, meg tőlem szokatlanul kiadtam a riasztást mindenkinek, aki számított, hogy holnap 2-kor csak rám gondoljon, semmisenki másra. :) Egyébként nem szoktam ilyet nagyon, maximum szűk körben, még anno a főiskolán csináltam azt, hogy nem nagyon tudta senki, jobban mondva senki rajtam kívül (és a kollégán, aki helyettesített addig), hogy mikor vizsgázom. Könnyebb volt így az esetleges kudarcot viselni, hogy nem kellett még hangosan is kimondani, hogy épp megbuktam. Igazából nem volt ebből olyan sok, talán csak kettő, de valamiért nekem így könnyebb volt, hogy nem kellett mindig számot adni magamról újra.
Szóval most muszáj volt mindenféle erőt begyűjteni még a saját kis angyalkáim mellé, hiszen mindenkinek máshol és másban van az erőssége.
Ezután zötyögtem tovább, a Kelenföldről hazavágtattam, átöltöztem, kipakoltam, Postára mentem, ebédeltem, stb stb (mindezt kb egy órán belül), aztán újra úton voltam a nagy eseményre.
Az Uránia-ban volt a dedikálás és találkozó, ami az egyik legcsodásabb épület, én mondom.
Nagyon sokat és sokáig kellett sorban állni, szereztünk tolmácsgépet, az enyém azért sem akart működni, hogy erőfeszítsek :), szerencsére szépen és lassan beszéltek. Csisztu Zsuzsa volt a beszélgető-kérdező és egészen jól csinálta, bár az utolsó könyvön kívül biztosan nem olvasott többet a szerzőtől.
Próbált ezt-azt forszírozni, valamit ki tudott deríteni, valamit nem. :)
Egészen közel sikerült ülni, jó volt, láttunk is, hallottunk is.
Egy órás volt a beszélgetés, aztán egy órát álltunk sorban egy aláírásért és egy thank you-ért, de jó volt, ilyenünk is van. Élményünk és aláírásunk is. :)
Azért milyen kiszúrás, amikor valaki híres lesz és még a neve is hosszú, nem igaz? :)
szerda
Olyan jól kezdtem belejönni az otthoni ügyködésbe, hogy már nem is annyira volt kedvem nekiindulni sem Pestnek, sem a dedikálásnak, sem semminek. Ugye ez az a nagy nap, amikor az NS-dedikálás van.
Főleg, hogy nem volt egy szem egyeztetett interjú sem, és bár Bagira (direkt) nem volt velem, úgy rémlett, hogy már nem is nagyon van, ahonnan még hívhatnak, leszámítva a budavári önkormányzatot (az EMMI-s elutasító levél előző nap jött meg).
És ez az a nap, amikor 37 éve és egy hónapos vagyok. Magyarul egy hónap telt el, mióta visszajöttem, megjöttem, hazajöttem. Még nem mindig áll ugyanaz a számra...
Szóval Penczék nekiindultak a 10.42-e vonatnak Jánosházára, elég nagy köd volt. Fel voltam pakolva mindenféle időtöltési lehetőséggel, de valahogy csak bámultam kifelé és csak sóhajtoztam a levelek láttán. :) Odavagyok az őszért-ősztől, nem tehetek róla. :)
Épp a faleveleket lesegettem a nagy zötyögés közben, amikor látom, hogy volt egy nem fogadott hívásom a minisztériumból (már-még eléggé ismerem a számot). Mi a franc, gondoltam, hiszen épp tegnap utasítottak el.
Nos, egy kedves hang épp megkérdezte (gyorsan visszahívtam), hogy még mindig állást keresek-e, mert hogy beajánlottak onnan, ahonnan elutasítottak. :) Ez ám a képzavar, nemdebár? És hogy lenne-e kedvem bemenni és beszélgetni... Hát hogy a izébe ne lenne, egyrészt már hátrafelé menve is eltalálnék a Kossuth térig, meg amúgy is, ugyebár időm mint a tenger.
Megbeszéltük másnap délután 2-re.
Elköszöntünk, én meg lesegettem tovább a faleveleket, meg tőlem szokatlanul kiadtam a riasztást mindenkinek, aki számított, hogy holnap 2-kor csak rám gondoljon, semmisenki másra. :) Egyébként nem szoktam ilyet nagyon, maximum szűk körben, még anno a főiskolán csináltam azt, hogy nem nagyon tudta senki, jobban mondva senki rajtam kívül (és a kollégán, aki helyettesített addig), hogy mikor vizsgázom. Könnyebb volt így az esetleges kudarcot viselni, hogy nem kellett még hangosan is kimondani, hogy épp megbuktam. Igazából nem volt ebből olyan sok, talán csak kettő, de valamiért nekem így könnyebb volt, hogy nem kellett mindig számot adni magamról újra.
Szóval most muszáj volt mindenféle erőt begyűjteni még a saját kis angyalkáim mellé, hiszen mindenkinek máshol és másban van az erőssége.
Ezután zötyögtem tovább, a Kelenföldről hazavágtattam, átöltöztem, kipakoltam, Postára mentem, ebédeltem, stb stb (mindezt kb egy órán belül), aztán újra úton voltam a nagy eseményre.
Az Uránia-ban volt a dedikálás és találkozó, ami az egyik legcsodásabb épület, én mondom.
Nagyon sokat és sokáig kellett sorban állni, szereztünk tolmácsgépet, az enyém azért sem akart működni, hogy erőfeszítsek :), szerencsére szépen és lassan beszéltek. Csisztu Zsuzsa volt a beszélgető-kérdező és egészen jól csinálta, bár az utolsó könyvön kívül biztosan nem olvasott többet a szerzőtől.
Próbált ezt-azt forszírozni, valamit ki tudott deríteni, valamit nem. :)
Egészen közel sikerült ülni, jó volt, láttunk is, hallottunk is.
A színpad fölött mindig a különböző borítók jelentek meg. Íme, amit én most épp olvasok és nagyon szeretek, direkt ezt választottam mostanra és a dedikálásra is.
Azért milyen kiszúrás, amikor valaki híres lesz és még a neve is hosszú, nem igaz? :)
